Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Vértessy Sándor: A városparancsnok

Az emlékezetes kézfogás ő! Emlékszik még rá? — Ugyan már művésznő! Ilyet kérdezni!? Ki ne emlékezne őrá? Aki szé­gyelli, hogy valakitől vizet ka­pott, hogy lemoshassa a tetveit, tán az csak nem! — Egy munkás­ember szava volt ez, amelyből megtudtam ezen a reggelen, hogy az én régi barátom mit is jelen­tett a főváros lakosságának, Bu­dapestnek ... Major: Zamercev és az első előadás, teljesen összetartozó fo­galmak. Mikor idefelé jöttem, félórát keringtem, mert nem ta­láltam helyet a kocsimnak. Ki gondolta volna akkor régen, hogy autóval is fogok-fogunk mi járni... Nagy ajándék volt ak­kor, hogy egy lovat kaptunk, s hozzá egy stráfkocsit. Ezzel a sze­kérrel vittük ki az első szovjet filmeket Újpestre. Zamercev tá­bornok mindenütt ott volt, ahol kulturális esemény készült: ott volt a Nemzeti Színházban a pró­bákon, még művészi tanácsokat is adott... Gobbi: Itt egy fotó, ahol Za­mercev kezet fog velem a Hor­váth Árpád Népi Kollégium ava­tásán, amit a fiatal művészek számára teremtettünk. Én azt hiszem, nem is velem fogott ke­zet, hanem az egész fiatal magyar színészgenerációval. Vértessy: Ez a sárgult kép egy moszkvai albumból került elő. Iván Tyerentyevics lakásá­ban leltem rá, a párja Barabás Tibor író előtt van. Kiket lá­tunk rajta ? Heltai Jenőt, Zamer­cevet, Barabás Tibort, Illyés Gyulát, Füst Müánt, Zelk Zol­tánt, Gergely Sándort. Kit még ? Barabás: Ez a felvétel abból a nevezetes alkalomból készült, hogy Zamercev tábornok köszön­tött bennünket s a Magyar író­szövetség első otthonát; ez az épület műhelye és tanyája volt Sípos Géza reprodukciója és maradt a megújult irodalmi életnek. Ellátatlanok voltunk, él­tünk, gondokkal tele. Gergely Sándorral meglátogattuk a tábor­nokot a Vilma királyné úti pa­rancsnokságon. Az első emeleten fogadott. Mintha ma lenne, úgy emlékszem: elénk jött, délceg volt, határozott és mégis szerény. És nagyon jóakaratú. Elmondtuk az írók bajait, rászorultságát, kértük a segítségét. Kiutalta szá­munkra a Vilma királyné út 10. szám alatti szép villát, az író­szövetség székházának. Az épület akkor a szovjet hadsereg tulaj­donában volt. Nekünk mesebeli várnak tűnt. E házban irodalmi lüktetés kezdődött. Egymás után hívtunk meg nemzetközi hírű nagy írókat: Leonovot, Scsipacso­wot, Tzárát, Aragont, Éluard-t... Megindult bekapcsolódásunk a nemzetközi irodalmi véráramba és a hazai lélegzés. Az egész magyar irodalmi élet megújulá­sában nagy szerepe volt Zamer­cevnek. Nem csupán az írószö­vetség otthonának megteremtésé­vel és megvédésével — ugyanis azért a szép épületért idő­ről időre újból harcolni kellett, s Zamercev elvtárs mindig mel­lettünk állt. Nem volt olyan ké­rés, amellyel ne fordulhattunk volna hozzá, hiszen nem volt írógépünk, papírunk, csak új gon­dolataink, érzéseink voltak! Ott volt a múltunk egész világa és a friss emlékek, amelyek megörö­kítésre vártak, s mindezt elvégez­hettük, megírhattuk. Major: A művészek, írók re­mek igazolványokat kaptak; ezek­ben az időkben „I. Ty. Zamer­cev" aláírással közlekedtünk. Én­nekem egyszer volt igazoltatás­kor kellemetlenségem, mert egy őrmester megnézte, aztán még egyszer visszakérte az igazolvá­nyomat. Látta, hogy „Major", azt hitte, hogy civilbe bújt „őr­nagy" vagyok, sürgősen le akart tartóztatni. Az igazolvány más­kor mindig tökéletes és nagy­szerű volt. Zamercev jelen volt a Nemzeti Színházban, amikor először el­jött hozzánk az Ukrán Front táncegyüttese. Felejthetetlen est volt. Émlékszem, Gobbi Hilda konferálta. Csak azt a rengeteg, nehezen ejthető orosz nevet nem a legjobban mondta ki, de az mit se számított akkor. Gobbi:.. .pusztán csak annyit: ezt a kis emlékképet mutattam közben, és most megkérdezte Zamercev tábornok, hogy vajon ezekből a növendékekből, akik akkor a nép fiai közül összejöt­tek és otthont kaptak — amit az ő segítségével hoztunk létre —, hogy ezekből lettek-e valakik ? Felelek a tábornoknak: bizony lettek, méghozzá nem is akár­kik! Kitűnő pályatársaim kezd­ték akkor a tanulást: Horváth Teri, Szirtes Ádám, Soós Imre, Psota Irén és így tovább-tovább sorolhatnám, Kovács Andris, a filmrendező vagy Bacsó Péter. Biztos vagyok benne, hogy ez általános tendencia volt, amit a szovjet parancsnokság vagy ve­zetőség engedélyezett, támoga­tott, de... És itt jön: a de! A módszer, a forma, a szív, ez már Zamercev lénye, egyénisége volt! Az emberi dolgok tették őt közkedveltté: az embersége, a mondatai, a hangsúlyai, a gesz­tusai. Zamercev: Amiről a művész­nő beszélt, engem csak hónapok­kal később érintett meg. Haj, addig volt még mit tennem. Ebben a tragikus helyzetben parancsban kellett meghatároz­nom a tennivalókat! Ebben az állt: minden állampolgár köte­les munkához látni, mindenki teljesítse a kötelességét;... az üzletek, az éttermek nyissanak ki, szóval meg kell indítani az életet, az emberek ne érezzék, hogy még mindig háború van!... Ilyen pontot is beleírtam: nyis­sák ki a templomokat, és tartsa­nak miséket. A parancsban szó esett a fegyverek leadásáról, a raktárak kinyitásáról, felszólítot­tuk a megfogyatkozott lakossá­got, hogy térjen rá a normális élethez vezető útra! Ennek a pa­rancsnak köszönhető, hogy a so­kat szenvedett emberek kezdték megérteni: a barátaik jöttek meg, nem pedig az ellenségeik... Miután kiadtam az első pa­rancsot, sürgősen meg kellett oldanunk a sérült tankok javítta­tását. Elmentem Csepelre... Kértem, hogy hívják össze a mun­kásokat. Megtették. Megmagya­ráztam a helyzetet, elmondtam, hogy a marsall azt kéri, a mun­kások segítsenek nekünk a tan­kok és a harci felszerelések javí­tásában... A dunántúli fronton kemény harcok folytak akkor... Ezen a gyűlésen az derült ki, hogy a németek távozásukkor elhurcolták a munkapadokat, gé­peket, mindent, ami értékes volt. Mivel is dolgozzanak a kiéhezett csepeliek ? A munkások össze­dugták a fejüket, és rövid ta­nácskozás után azt mondták: rendben van... Holnap reggelre, ami csak megmaradt, az a helyén lesz... Másnap újból kimentem, vittem kenyeret és elmondtam, hogy a munkáért fizetünk. Már helyén volt az előkerült munka­padok egy része; az emberek nekiláttak tankjaink megjavításá­nak. Kiderült, hogy a németek visszavonulásakor a csepeli me­lósok a gépek egy részét elrej­tették, elásták. Most kérésemre elővarázsolták, és felállították az eldugott kincseket, munkához láttak. így kezdődött a mi kap­csolatunk ... A máig tartó barátság üyen kövekből épült... Vértessy Sándor 3

Next

/
Thumbnails
Contents