Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Balázs István: Életmódkísérlet

Mondom: „Nincs lakásom". „Gyüjjön velem, elviszem Pista bácsihoz". Lekormányoztuk a megrakott szekeret a dombról, majd felcígöltük a Várba, végül a Táncsics Mihály utcában álla­podtunk meg. A lakás egy bolt­íves lovagterem volt, a mai Vö­rös Sün ételbár helyén. „Egy sezlon még szabad" — tessékelt be Pista bácsi. Az ablakon nem volt üveg, telente a lavórba fa­gyott a víz, a falakat zöld penész fedte, olyan volt ez a hely s körü­löttem az emberek, melyhez hasonlóról annak idején a Der­kovitsban Gorkijtól olvastam. Hat évig laktam itt, egy szo­bában házigazdámmal, annak lá­nyával, a lány tizenöt éves sze­retőjével és egy alkalmi mun­kással. Később az ifjú párnak gyereke született — engem kér­tek föl névadó apának —, majd a fiú betöréses lopás miatt hat év­re a szegedi Csillagba került. Az ágybérletért ötven forintot fizettem, a kétszáz-valahány fo­rint ösztöndíjból még ebédre és vacsorára tellett a menzán és közlekedésre, a reggeliről már le kellett monanom. De — szin­te magamnak is hihetetlen — mégsem voltak nyomasztóak ezek az évek. A főiskolát ugyanis imádtam. A vasárnapok azzal teltek, hogy nyitástól zárásig a Szépművészeti Múzeumot jár­tam. Mint főiskolás, ingyen. Egy idő után fejből fel tudtam idézni melyik teremben mi van, s végül hat kép maradt — egy Giorgio­ne, egy Tiziano, egy Brueghel, egy Van Delft és két Rembrandt — amikhez visszajártam. A főiskoláról soha senki nem keresett meg, barátom csak egy volt ezekben az években, egy nálam fiatalabb melós gyerek, későbbi lakótársam. Ő is kisebb lopásokkal kezdte pesti pálya­futását, de még idejekorán ott­hagyta a bandáját. Nagyon intel­ligens fiú volt, a NEKOSZ-ban kezdett. Nagy vitákat folytattam vele. De az ő élete külön re­gény. .. A politizálás — persze a maga sajátos medrében — a főiskolán is jelen volt. Négy osztálytársa­mat elvitték. Az egyiknek az apja illegális múltú párttag volt. Nem értettem a dolgot. .. Én azonban továbbra is marxistának vallot­tam magam, vissza is hallottam: „Persze, egy főjegyzőgyereknek így kell beszélnie." Egy alkalom­mal azonban „megleptem" a tár­saimat. MEFESZ-gyűlés volt, a szokásos — Éljen Rákosi, Éljen a Párt — vastapsokkal. Egyszer csak fölállt egy Karola Béla nevű társam: „Elvtársak! Nekem ez a taps nem tetszik." — A levegő megdermedt, az arcokra döbbe­net ült. — „Nem tartom őszin­tének a tapsot, mert tudom, hogy akik itt tapsolnak, ha haza­mennek, másképpen beszélnek." A MEFESZ-titkár tüzet okádott. Erre én fölálltam, és kijelentet­tem, hogy egyetértek Karola Bélával. A titkár ordított, és másodszorra már nem adta meg a szót. Erre hazamentem, írtam egy cikket, és engedély nélkül kiraktam a faliújságra. Olyan tömeg gyűlt össze a faliújság előtt, hogy nem lehetett a lép­csőházban közlekedni. Vártam, mi lesz. .. — De csodák csodája — nem lett következménye a dolognak. A Királyfi disszidált... Diplomázás után behívtak a minisztériumba. Gratuláltak, és felajánlottak egy díszletter­vezői állást a kecskeméti szín­házban. Ha nem Kemencén, a hegyek között töltöm a gyer­mekkoromat, lehet, hogy még most is Kecskeméten vagyok. Én azonban nem tudtam hegyek nélkül elképzelni a világot, nyo­masztott a lapos város, amelyet egy korábbi nyári gyakorlatról már ismertem. Szerencsémre a főiskolán — mint fakultatív tan­tárgyat — bábművészetet is ta­nultam, így kapóra jött, hogy volt egy ösztöndíjas hely a báb­színházban. Két évet töltöttem ott. A Rákosi-korszak utolsó évei voltak ezek, vastapssal, hoz­zá nem értő vezetővel, megalku­vásokkal. Egy „lázadásom" után aztán nem maradtam tovább. Ak­koriban Győrött is volt bábos­tagozat, oda kerültem festék­törőnek, azzal az ígérettel, hogy tervezhetek is. Itt "ért ötvenhat. A „Királyfi" disszidált, beugrot­tam bábszínésznek, ezek után négy évig játszottam is. Ez azon­ban csak a kisebbik fordulat volt az életemben. . . A huszon­harmadikát követő második na­pon már Győrött is verték le a csillagokat. Úgy éreztem, állást kell foglalnom, azok után, hogy évekig hallottam: egy főjegyző fiának így kell beszélnie... A párttitkár megütközve fogadta a kérésemet: hadd lépjek be a pártba. Ötvenhét januárjában vettek fel. De még az őszön va­gyunk. Gyertyával, szappannal, gyufával, élelemmel a zsákom­ban gyalog és teherautón jöttem fel Pestre a szerelmemhez. A szülei azzal fogadtak, hogy Ang­liába mennek, mert húsz évig itt nem lesz élet. Hívtak, tartsak ve­lük. Vitatkoztunk, majd csúnyán összevesztünk. Már kijárási tila­lom volt, amikor háborgó lélek­kel elrohantam tőlük. Konoksá­gom, hevességem csaknem az életembe került. .. Huszonhét éves voltam... Visszavergődtem Győrbe. Az országban folyt a vér, mi meg a Hófehérkét próbáltuk.. . Öt­vennyolc júniusában megszűnt a bábos tagozat. Felmondtak, az utcára kerültünk. Újra a pesti bábszínházhoz szerződtem — a vezetés persze már változott — s jártam az országot mint király­fi, banya, Kicsi Jankó. Egy alka­lommal, miután a rossz szervezés miatt már sokadszor kerültünk lehetetlen helyzetbe, valahol Ba­ján, begurultam, és fölmondtam. Akkor — 1960-ban — kerültem a tévéhez báb- és díszletterve­zőnek. S bár azóta is ért kudarc, kisebb-nagyobb bosszúság, hu­szonharmadik éve vagyok tele­víziós. Szinte hihetetlen ez az én ágálós természetem mellett. .. Ahogy azonban korosodtam, rá kellett jönnöm: korábbi felmon­dásaimmal mindig a könnyebb megoldást választottam. Ki kel­lett volna tartanom. Az a nehe­zebb. .. A kisbárány-effektus Úgy a hatvanas évek közepéig egymás után kaptam a hálás fel­adatokat: Hollókirály, Futrinka utca, János vitéz... aztán egy­szer csak elkezdődött egy évekig tartó hullámvölgy, szinte felada­tok nélkül. Nehezen viseltem a tétlenséget. Terveztem egy já­tékot Böbe Baba Bábszínháza címmel, s egy pályázaton máso­dik díjat nyertem. Az illetékesek veregették a vállam: brávó, ez kell a gyerekeknek! Am elhang­zott egy sejtelmes mondat is: „Embereken múlik a dolog.. ." A „kisbárány-effektus" azonban nem engedte meg, hogy vegyem a lapot, és százalékot ajánljak fel. Nem is lett a játékból semmi. Mint ahogy egy másikból sem, amivel az OPI és a Művelődési Minisztérium pályázatán első dí­jat nyertem, szintén akkortájt. Ez egy háromdimenziós játék utcákkal, házakkal, üzlettel, OTP-fiókkal, postával, iskolával. Szocializációs szerepjátéknak képzeltem el, mivel — kis túl­zással — az egész életet vagy legalábbis egy hétköznap esemé­nyeit el lehet benne játszani. A modell most is itt van valahol a szuszék alatt, azóta sem érdeklő­dött utána senki. . . Ezután fogtam hozzá egy na­gyobb szabású vállalkozáshoz, amely bár szintén nem valósult meg, mégis egyik legszebb szaka­szát adta életemnek, és végül is elvezetett a diákkör szervezésé­hez, az életmódkísérlethez. Arra gondoltam, hogy meg ké­ne filmesíteni a Sanyi Manó me­séit, Mikes Lajos könyvét. De nem a hagyományos módon. Nem stúdióban, ahol ráncos a parkett, leszakad a helyszínen összeszerelt díszletek ajtaja, ahol minden berezonál. Téglaházakat képzeltem el egy megfelelő er­dei környezetben, mozgatható válaszfalakkal, úgy, hogy minden házikó — a mese szereplőinek otthonai, kuckói — egyben mű­terem is legyen. S a forgatás után — mint egy mini Disney-Land — a gyermekeké lehetne az egész. Ötvenkét részes sorozat­ra gondoltam, vasárnaponként egy-egy mesével. Egy év kemény munkájába tellett, míg elkészül­tem az angol és németalföldi há­zak makettjeivel, míg elkészült a költségvetés, és bejártam a budai hegyeket helyszín után. A síugró­sánc és a Libegő között talál­tam rá egy húszhektáros terü­letre, a Tücsök rétre. Erre a munkára nem kaptam megbízást, így végül is egy szót sem szólhattam, amikor előter­jesztésemre azt a választ kap­tam, hogy a tévének nincs rá pénze. 1971-ben az összesen négyórás film ötvenmillióba ke­rült volna, kábé annyiba, mint az Egri csillagok. S a külföldön is meglévő mesefilmszűke tekin­télyes valutabevételt ígért. .. Ha nincs pénz, hát kerítünk! Ha nem is pénzt, de munkát, támogatást. A Képző- és Ipar­művészeti Főiskolához azzal az ötlettel fordultam, hogy elké­szültéig legyen a meseváros a di­ákok művésztelepe, készítsék el a nyári gyakorlatok alatt a be­rendezési tárgyakat. Doma­novszky Endre, Pogány Frici bá­csi lelkesedett. A Fővárosi Ta­nács megígérte, hogy ingyen bo­csátja rendelkezésünkre a terü­letet. De a kies réten, amelyet kinéztem, nem volt se villany, se csatorna, márpedig a mese egy patakot és tavacskát sem nélkü­lözhetett, s minderről kellett egy részletes térkép is. Folytat­tam hát a házalást, és meglepő, szívmelengető eredményre ju­tottam. Tévés igazolványomat sehol sem kérték, mindenütt szívesen segítettek, annak da­cára, hogy közöltem: nem biz­tos, hogy a tervem megvalósul. 16

Next

/
Thumbnails
Contents