Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - A siker rögös útja

ben arra is gondoltam volna, hogy talán mégsem az emberekben van a hiba. — Én sem őket okoltam a kudarcomért. Inkább a téeszekkel, a potenciális hasznosítókkal nem voltam kibékülve. Egész egyszerűen nem értettem, hogy miért húzódoznak ? Hiszen szinte mindennap arról hallottunk, hogy takarékoskodjunk az anyaggal, az energiával, meg az élő munkával, mindhiába. Nem szégyellem bevallani, akkoriban, ha jól emlékszem, két helyen is felborítottam az asztalt. Pedig igazán nem vagyok impulzív természetű. De az a nyomasztó tehetetlenség, az a közöny megfeküdte a gyomromat. — Legalább elért valamit? — Egyelőre semmit. Vagy tán annyit, hogy az egyik vezető megsajnált, s elmagyarázta, hogy az energiahordozók árai még csak-csak megfizethetők, de legyek türelemmel, egy-két év, s hosszú sorok kígyóznak majd az ajtóm előtt. — Jó jósnak bizonyult az illető? — Ahogy vesszük. Az árak csakugyan megugrottak, de el is vitték a szövetkezetek, az állami gazdaságok pénzét. Most már jöttek volna, de üres zsebbel nem lehet új technológiát bevezetni. Tévedés ne essék; nem az én honoráriumom okozott nekik gondot, hanem az, hogy nem kaptak, kaphattak fejlesztési, beruházási hitelt. Már csak azért sem, mert nem tehették le a nagyesküt, hogy idővel tekintélyesen növelik az exportjukat. Pedig akkor már nem is az Agrotervnél dolgoztam ! A találmányom megszűnt tehát szolgálati találmány lenni. Terveztem, tervezgettem tovább. De nem a jövőmet. * Most valami idézetet kellene keresnem, lehetőleg olyat, amely tükrözi a társadalmi viták alkalmával elhangzott állampolgári véleményeket, s mindezt azért, hogy aztán nemes egyszerűséggel kijelenthessem: nálunk, bizony, nem becsülik meg eléggé az újítókat. Amit, persze, mindenkitud, de amit senki nem akar elfogadni. Hiszen az adatok — enyhén szólva — elgondolkodtatok, majd' azt mondtam: elrémisztők. A bevezetett újítások több százmilliós hasznot hajtanak az országnak, ám ennek az összegnek csupán töredéke jut vissza ahhoz, akinek a nyereség leginkább köszönhető. Miért ? Vagy, tovább folytatva a kérdések sorát: a feltalálót miért teldntik sürgős klinikai kezelésre szoruló egyénnek, ahelyett, hogy buzdítanák, s elismernék az átlagosnál jobb képességeit ? Miért oly hihetetlen, hogy van, aki nem a spanyolviaszt kívánja felajánlani — népgazdasági hasznosításra? Egyáltalán: kinek jó, hogy mesterséges úton válaszfalat emelünk az újat alkotni tudók és az újat alkalmazni, elfogadni akarók közé? Azt meg aztán végképp nem értem, miért szükséges, hogy ellentétes érdekei legyenek az államnak és polgárainak ? Nyitott kérdések, amelyekre nyilván az idő hozza majd rreg a válaszokat. Csak nehogy túl késő legyen. * De nézzük tovább, hogyan áll Varga Ágnes ügye. Merthogy el ne feledjük, nekünk még ma be kell eveznünk a boldogság révébe. Szóval, a Varga kontra állattenyésztési szféra ügyben, mint a jó mesékben, a hetvenes évek végén, teljesen váratlan fordulat következett be. Az egyik alföldi termelőszövetkezet jelentkezett a feltalálónál, s engedélyt kért rá, hogy kipróbálja az új eljárást. Az egyéves kísérleti periódus alatt bebizonyosodott, hogy minden rendben, a számítások megalapozottak. A megtakarítás csak milliókban fejezhető ki. Varga Ágnes szívéről hatalmas kő gördült le. Örömébe azonban hamarosan üröm vegyül. A téesz megmakacsolja magát, nem hajlandó elismerni a többszörösen igazolódott eredményeket. Hogy pontosabbak legyünk: nem a téesz tagsága ingadozik, sokkal inkább a vezetők. Akik mindenre hivatkoznak, csakhogy ne kelljen fizetniük. Csak a rend kedvéért rögzítjük a mérkőzés végeredményét: a termelőszövetkezet nem is fizetett. Ázaz, Varga Ágnes ugyanott állt, ahol annak előtte. Ügy tűnt, a találmány menthetetlenül kihull majd emlékezetünk rostáján. Ám — szerencsére — nem így történt. * — A téeszkaland után nem csuklottam össze. Ez egy kissé engem is meglepett. Azt hittem, hogy a csalódást nem fogom kiheverni. Kihevertem, s még meg is erősödtem, hiszen láttam és tapasztaltam, hogy mit tud az eljárásom. Amelyet aztán kiegészítettem, s az új találmányt elvittem az Innovációs Alaphoz. Tisztességesek voltak, semmit nem ígértek, csak annyit, hogy igyekeznek megfelelő partnert szerezni számomra. És megtalálták a Sasad Mgtsz-ben. A részleteket nem sorolom el. A lényeg ugyanis az, hogy a kísérletek megint csak fényesen igazolták a találmányom létjogosultságát. Külön köszönet dr. Gouth János főállattenyésztőnek, aki nyomban biztosított támogatásáról. Igaz, neki vannak szabadalmai, tehát nem irigy ember. * — Hát ezen múlna ? — Ezen is. Tudja, nálunk az a baj, hogy a bírálók egy része nem ért az újításokhoz, nem képes felfedezni, hogy mi bennük a novum. Ez nagyon nagy baj. Ennél már csak az nagyobb, ha felismeri a javaslat jelentőségét. — Ezt viszont én nem értem. — Nézze, mindannyian hiúak vagyunk. Nem szeretjük, ha a másikról bebizonyosodik, hogy többre képes, mint mi. Magunkban, persze, tisztelettel adózunk az ötletének, elképzelésének, de egyúttal el is szégyelljük magunkat, amiért mindez nem nekünk jutott az eszünkbe. — Azt hiszem, nem osztom a nézetét. Nene kem például sosem jutott, juthatott volna eszembe az ön párakondenzációs eljárása. Egyszerűen azért, mert nem vagyok műszaki ember! — A tisztességes ember így fogja fel a dolgokat. Készséggel elismeri a másik érdemét. Ám a többség nem a találmány lényegével, mibenlétével törődik, hanem csakis az ebből származó anyagiak mértékével. És csak erre tud gondolni, meg a saját helyzetére. Ha nem is tudatosan, de ettől fogva ellenszenvet érez az újító iránt. Mondom, nem azért, mert rossz ember, hanem azért, mert rájön, hogy az ő életében továbbra sem lesz kedvező fordulat, továbbra sincs reménye arra, hogy feljebb jusson. * A Sasad Mgtsz pusztazámori csirkekeltető telepén próbálták ki a Varga-féle párakondenzációs berendezést. Az energiamegtakarítás elérte a 70 százalékot. Emellett nőtt a tojáshozam, csökkent az elhullás. Az Innovációs Alap azóta kifizette a licencdíj előlegét. S ami a jövőre nézve még fontosabb: a szabadalmat bejelentették a közös piaci országokban is. Meglehetősen élénk iránta az érdeklődés. Idehaza sem zárkóznak el többé honosítása, alkalmazása elől. Hajdúböszörményben nemsokára egy 16 ezer négyzetméteres telepet létesítenek, ahol szintén hasznosítják majd Varga Ágnes találmányát. Az ügy tehát sínre került. De erre vajon miért kellett 13 évet várni? Szónoki kérdés, amelyre tudvalevőleg nem illik válaszolni. Ehelyett hallgassuk meg sikeres feltalálónkat, aki meglepő elhatározásra jutott. — Már dolgozom a következő találmányomon. — És nem fél az újabb kudarctól, a kálváriától? — De igen. Csakhogy most már okosabb leszek. Mindenkit bevonok, helyesebben: érdekeltté teszek a sikerben. Olyan mértékben, amilyen mértékben segíteni tud nekem. Nem korrumpálni fogok, hanem meggyőzni. Hát majd meglátjuk. * Az országgyűlés ipari bizottsága a közelmúltban vitatta meg az újítási és találmányi jogszabályok továbbfejlesztésére kidolgozott tervezeteket. A testület megállapította: az új rendelkezésre annál is inkább szükség van, mert a vitathatatlan eredmények ellenére nincs kihasználva az állampolgárok szellemi kapacitása. A társadalom gyakorlatilag legkreatívabb rétege, a műszaki értelmiség — az idejemúlt szabályok miatt — szinte teljesen kiszorult az újítómozgalomból. Benyújtott javaslataikat általában munkaköri kötelességüknek tartották, nem szorgalmazták alkotóképesséségük kiteljesedését. Nem voltak tisztázva az újítási dijak megállapításának szempontjai sem. Nem nyílott mód az újítások kidolgozásásában és hasznosításában kiemelkedő szerepet játszó gazdasági vezetők dotálására. Túl hoszszúnak és bonyolultnak bizonyult az újítások, találmányok elbírálását célzó eljárás. Az új rendelkezések arra tesznek kísérletet, hogy kellő összhang alakuljon ki a népgazdasági, a munkáltatói és a£ újítói érdekek között. A továbbfejlesztés két fő iránya: az újítók és feltalálók ösztönzésének, jogvédelmének és jogbiztonságának fokozása, illetve az újítási és találmányi eljárások egyszerűsítése, a tájékoztatás gyorsítása. Seregi László 13