Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Seregi László: 25 évente jelentkezik

SEREGI LÁSZLÓ Huszonöt évente jelentkezik Beszélgetés id. Nádas Béla mérnök-feltalálóval — És mit mondtak ? — Semmi különöset. Csupán annyit, hogy nagyon szépen köszönik a jelentkezésemet, s ha majd aktuális lesz a dolog, megkeresnek. — Gratulálok! — Már megbocsásson, de mihez? Látni, hogy nem járatos a hazai műszaki értelmiség ügyeiben, nem ismeri kellőképp a gondolkodók útvesztőit. Ha nálunk valakinek valamit kapásból megköszönnek, anélkül, hogy kifejthette volna, valójában mit is akar megoldani, az mérget vehet rá, hogy többé nem lesz alkalma szót váltani az illetékesekkel. Egyébként, magunk között, elárulhatom, hogy nem is igen lepett meg a dolog. Én már huszonöt évvel ezelőtt kiismertem a honi gyártók mentalitását, legalábbis abból a szempontból, hogy miként viselkednek, ha feltaláló kopogtat az ajtón. — Ha tudta, hogy mi vár önre, miért jelentkezett? Ki az a balga, aki elébe megy a kudarcnak? — Nézze, nem ilyen egyszerű a dolog. Az ember nem vonhatja ki magát környezete hatásai alól. Ez, persze, habitus kérdése is. Ha nekem azt mondják: „Kedves Nádas elvtárs, ön mit tesz a népgazdaság energetikai helyzetének javításáért?", akkor én először nagyokat kuncogok magamban, s titokban fügét mutatok. Nem mintha sötét reakciós volnék, egyszerűen csak beláttam, hogy a gondolkodó emberekkel, úgy is mint állampolgárokkal mindig baj van. Turbulensek. Felkavarják maguk körül a legposványosabb állóvizet is. Meg aztán válaszolni kell a kérdéseikre. Ha nem előbb, hát utóbb. De ezek az emberek, akiket, meglehet, kissé nagyképűen gondolkodóknak nevezek, végül is nem tudják megtagadni önmagukat, nem tudják átlépni a saját árnyékukat. — Magyarán, újból jelentkeznek, újból vállalják a ledorongolás, a kioktatás, a mellőzés veszélyeit?! — Ez történt az én esetemben, nem is olyan régen. Mondtam, majd 25 évig óvakodtam attól, hogy papírra vessem az elképzeléseimet, s rájuk szabadalmat kérjek. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább: felülkerekedett bennem a hazafi, az alkotni vágyó ember. Rájöttem valamire; valamire, ami szerintem hatalmas előnyökkel kecsegtet. Nem engem, hanem a népgazdaságot. Egy napon, kánikulában, lehetett vagy 35 fok, felfigyeltem a frizsiderünkre. Hátul ontotta magából a meleget. Akkor pattant ki az isteni szikra: mi lenne, ha ezt a hőt hasznosítanánk, s nem engednénk csak úgy a szabadba távozni? Innen már viszonylag hamar eljutottam a szerintem optimális alkalmazási lehetőséghez. — Mi lenne az ? — Van villanybojlerje önnek ? — Tudna szerezni, Nádas úr? Kellene belőle vagy három! — Hát ez az, kérem! A lakosság körében kitört a tisztasági mánia, mindenki fürödni akar. Még az is ragaszkodik a korszerű, hideg-meleg folyóvizes fürdőszobához, aki amúgy megvolna nélküle. De hiába, nem lehet kapni, csak kéz alatt, jatt ellenében. Szerény véleményem szerint, csekély átalakítással és ráfordítással minden további nélkül megvalósítható lenne az, ami ma még romantikus elképzelésnek hat. — Kifejtené bővebben is, hogy mire gondol? — Találmányom révén, amelyre egyébként megadták már a szabadalmat is, lehetővé válna, hogy 500 liter „kádmeleg" vizet potom 2,05 forintért állítsanak elő. Szemben a villanybojlerrel, amely ugyanezt a mennyiséget 7,60 forintért termeli meg. És akkor még nem beszéltem az egyéb előnyökről. Például arról, hogy újra felhasználhatóvá tehetnénk a hulladékhőből származó energiákat. A megtakarítás csaknem 85 százalék körül mozogna, mozoghatna. — De hiszen ez Kolumbusz tojása! Meleg vizet a frizsiderből! — Örülök a lelkesedésének, de semmire nem megyek vele. Bár az repesett volna a boldogságtól, akinek előadtam az ötletemet. Ehelyett elutasított, mondván, hogy az elgondolás elvileg tetszetős, de ha mélyebben belegondolunk, rögtön kiderül, hogy a kivitelezés számos problémát vetne fel. És ekkor elkövettem egy durva taktikai hibát. Közbeszóltam, s kijelentettem, hogy csak a fületlen serbli gyártása nem vet fel gondokat. Megszakadt a beszélgetés, mert állítólag maró gúny vegyült a mondataimba. Próbáltam kiengesztelni az ügyintézőt, de többé nem találtuk meg a közös nyelvet. — Hogy őszinte legyek, ezen nem is igen csodálkozom. Képzeljük magunkat az ügyintéző helyébe! Nap nap után felhívja egy csomó meg nem értett zseni, aki már eleve averzióval közeledik a Hivatalhoz, s neki mindegyikkel udvariasnak kell lennie. Még akkor is, ha a legszívesebben elzavarná őket a pokolba, egytől egyig— Ha jól értettem a szavait, akkor ön az ügyintézők mellett foglalt állást. — Nem foglaltam állást mellettük, de igaz, ami igaz, nem vagyok ellenük sem. Olyanok, amilyenek lehetnek, amit és amennyit megengednek nekik a főnökök. így már jobb, Nádas úr? Ezt azért is szeretném tudni, mert úgy vettem észre, hogy ön felcserélte az okot az okozattal. Mintha a felsüléséért egyedül és kizárólag az a szegény, szerencsétlen, bérből és fizetésből élő műszaki-gazdasági ügyintéző tehetne?! Megítélésem szerint a magyarázatért sokkal mélyebbre kell lemennünk. —Azt hiszem, mégiscsak egyetértünk. A legfőbb baj az, hogy a találmány, az újítás senkit nem érdekel igazán. Kivéve magát az ötletgazdát, aki mindenre képes 10