Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Seregi László: 25 évente jelentkezik

célja eléréséért. Némelyek még arra is hajlandók, hogy a sikerért akár az egészségüket is aláássák. Nem akarok ujjal magamra mutogatni, de én a harciasságomnak, az eltökéltségemnek „köszönhettem" a félig már átfúródott gyomorfekélyemet. Hat szabadalmam volt. Köztük olyan, amelynek a fontosságát mindenhol mindenki elismerte, mégis Canossát kellett járnom az igazamért, no meg a pénzemért. — Nincs itt valami ellentmondás? — Nincs. Rajtam kívül senkinek nem állt érdekében, hogy az ötletből minél előbb valóság, gyártmány legyen. A vállalat, persze, tudta, hogy fizetnie kell, de addig nem adta oda a csekket, amíg nem volt a kezében a bírósági határozat. Abba rokkantam bele, hogy nem jöttem rá idejében: a feltalálónak, jelen esetben nekem, egészen más az érdekem, mint a cégnek, s végső soron a népgazdaságnak. — A pénzt megkapta ? — Meg, miután a bíróság kimondta az ítéletet, s fizetésre kötelezte a vállalatot. Jellemző, hogy még csak várnom sem kellett a kiutalásra. A vállalat ugyanis már előre betette a bankba a nekem járó összeget. A késedelmi kamatot már az OTP fizette, nem is keveset, úgy öt százalékot. Akkor világosodott meg előttem, miért is nem mennek nálunk úgy a dolgok, ahogy azt szeretnénk. Valahogy nálunk gyanús a gondolat, s ennél még gyanúsabb: a találmányi díj. A mi közvéleményünk, sajnos, nem differenciál: a butikos millióját egy kalap alá veszi a feltaláló milliójával, anélkül, hogy mérlegelne. Az emberek, tisztelet a kivételnek, irigyek, csak a sok pénzt látják, s nem nézik, hogy mi van mögötte. S ez ellen nincs mit tenni. — Nem osztom a nézetét. Szerintem ön túlságosan is sarkosan fogalmazott. Én éppen ennek az ellenkezőjét tapasztalom: mintha a korábbinál jóval élénkebb lenne az érdeklődés az újítás, új keletű kifejezéssel élve, az innováció iránt. Nem kedvelem a tévé belpolitikai riportműsorait, s kivált nem rajongok a Felkínálom és az ötletmeccs címűekért, azt azonban el kell ismerni, hogy milliók beszédtémájává teszik az ügyet, az ügyeket. S a nyilvánosság közismerten nagy erő. — Bár ne említette volna ezt a két műsort! Meggyőződésem szerint rossz percben fogant ötletekről van szó. A találmányoknak nem 7 millió nézőre, hanem 7 millió megvalósítóra volna szükségük. A közönség, leszámítva azt a pár száz szakembert, azt sem tudja, hogy miről beszélnek. Arra pedig végképp alkalmatlanok, hogy pro vagy kontra döntsenek egy-egy találmány sorsáról. Tévedés ne essék: én nem becsülöm le a nézőket, de abban erősen kételkedem, hogy véleményükkel bármiben is befolyásolták a bemutatott találmányok sorsát. Meg aztán ezekben a showműsorokban olyan ötleteket vittek a publikum elé, amelyek felett már jócskán eljárt az idő, s szabadalmi védettségük — ha volt egyáltalán — megszűnt. Ilyenkor csak a piac gyors telítése hozhatna anyagi sikert. És gyártani — éppen a fenti ok miatt — bárki gyárthat. De a gyárak vezetői fütyülnek a közvéleményre, ők csakis „fölfelé" igazodnak. — Csak a vezetőkben van a baj? — Nem. Abban a voluntarista érdekeltségi rendszerben van baj, amely elfedi az ellentéteket, amely nem vesz tudomást a világpiaci folyamatokról. Amely elfedi a gyártók érdektelenségét minden innovációban. Amíg az állami dotáció kihúzza a pácból a Korszerűtlen Termékek Gyárát, addig naivitás azt várni, hogy valamelyik üzemi team újba kezd. Hiszen ebbe bele is lehet bukni! S egyébként is: ki vállalná nálunk a felelősséget akár egy ici-pici munkanélküliségért is? — Elvileg nincs vitám önnel, de kétlem, hogy amit állit, az megfelelne a valóságnak. Egyáltalán nem szeretnék a lojális állampolgár pózában tetszelegni, de az utóbbi öt évben számos intézkedést hoztak éppen annak érdekében, hogy népgazdaságunk versenyképesebb legyen. Állítólag már vannak bizonyos eredmények is. — Igen, a népgazdaság versenyképesebb lett, de a cserearányok, legalábbis a mi szempontunkból, tovább romlottak. S tudja, hogy miért? Mert nincs elég, az előbbi terminológiánál maradva: versenyképes termékünk. És ezen a ponton térhetünk vissza a témánkhoz, ha úgy tetszik, vesszőparipámhoz. Ahhoz, hogy nálunk nem olyan az érdekeltségi rendszer, amely kedvezne az újnak, az alkotni vágyó szemléletnek. Mintha nem mernénk vállalni a kockázatot. Még azokban az ágazatokban sem, amelyekben közismerten jók a gyártási lehetőségeink. — Kemény szavak. — Példát mondanék, nehogy valakiben is az a benyomás alakuljon ki, hogy a levegőbe vagdalkozom. Évente millió és millió konvertibilis devizát adunk ki nyugati know-how-kra, licencekre. Szerintem ezek túlnyomó többségét fölöslegesen vesszük meg, mert nekünk már csak a haszon morzsái jutnak. Amit a tőkés hajlandó áruba bocsátani, az már gyakorlatilag kiszorult a perifériára. Lefutott termékekről van szó! Szakszerűbben fogalmazva, az a termék már nem hoz számára profitot, még kevésbé extraprofitot. Immár nem újdonság, az ára pedig tükrözi az időközben végbement változásokat. Nálunk mintha nem működne ugyanez a piaci mechanizmus. Máskülönben nem kerülne ugyanannyiba a fekete-fehér televízió 1983-ban, mint húsz éve, 1963-ban. Józan ésszel belegondolva, el nem tudom képzelni, mi tartja ilyen magasan az eladási árat. Azaz, egy érvet mégiscsak említenék: a gyártók monopolhelyzetét. Még szerencse, hogy az emberek egyre inkább átlátnak a szitán, s nem engedik magukat a falhoz állítani. Az megint más lapra tartozik, hogy ennek dacára is kénytelenek leszurkolni a nyolcezer forintot, ha este nézni akarják — mondjuk — az ötletmeccset. — Azt javasolja, hogy ne vegyük meg a nyugati licenceket, technológiákat? — Kategorikusan ezt nem merném kijelenteni. De azt igen, hogy csak azokért adjunk ki pénzt, amelyek valós igényt elégítenek ki, amelyekben még van novum. A megmaradó gyártási kapacitásokat — versenytárgyalás útján — bérbe vehetnék a feltalálók, s kipróbálhatnák, mit ér a gyakorlatban mindaz, amit elképzeltek? Ez, jól tudom, eretnek gondolat, mert nincs az a korifeus szerte a hazában, aki elismerné, hogy üzemeinkben rengeteg a szabad kapacitás. Egyébként hogy ez így van, bizonyítja az is: nő a nyugati bérmunkák aránya. A tőkés nevetve kifizeti, amit kérünk tőle, s megint csak az ő bankszámlája gyarapodik. — Mit ért a kapacitás bérbevétele alatt? — Sok ötletből azért nem lesz semmi, mert a feltalálónak nincs módja arra, hogy előállítsa, előállíttassa a prototípust. Ha megvalósulna, amit javasolok, egycsapásra megoldódna ez a gond. Ez már csak azért is hasznos lenne, mert a világpiacon boldogulni kizárólag eredeti produktumokkal lehet. Az új terméket, siker esetén, azonnal el lehetne kezdeni tömegméretekben gyártani, s így elkerülhetnénk a kellemetlen meglepetéseket. A hongkongi árudömpingekre gondolok... — Az ön ötlete, első hallásra, tetszik nekem. De félő, egyetlen igazgató sem vállalja majd a felelősséget. — Meglehet, nincs is abban a helyzetben, hogy vállalhassa. — Ez a rosszabbik eset. — Hát igen. Az az igazság, hogy magam is látom a buktatókat, jóllehet jogilag ma már szabad az út. Hangsúlyozom: a világnézeti álbuktatókat látom, mert abban biztos vagyok, hogy népgazdaságilag csak nyerhetnénk a kísérlettel. így született az iparilag fejlett országokban a legtöbb középüzem, s vetette meg a lábát a piacon. A tulajdonosnak fiatalkorában volt egy ötlete, s addig nem nyugodott, amíg be nem bizonyult, hogy jó és piacképes, amit megálmodott, vagy pedig rossz. — Nem az én feladatom, hogy eldöntsem, meg lehetne-e próbálkozni a Nádas-féle módszerrel. Azt viszont határozottan tudom, hogy ön feltűnően magabiztos. Ennyire képzett, vagy egyszerűen csak ilyen a svádája? — Hogy ki vagyok ? Amikor éppen nem találok fel semmit, akkor szakújságíróként és szakfordítóként tevékenykedem. Referálom a magyar szaksajtónak, hogy mi is történik a nagyvilágban, a műszaki életben. Fiókkönyvtárnyi szakirodalmat olvasok át hivatalból, s ez megóv attól, hogy újból feltaláljam a spanyolviaszt. —Jelentkezett, meglette, amit a lelkiismerete diktált. Elutasították. Most mi lesz? — Huszonöt év múlva újra jelentkezem... 11