Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Dr. Ságvári Ágnes: Városok tanácsadó testülete

DR. SAGVARI AGNES Városok tanácsadó testülete A magyar urbanizáció hőskorában — 1913-ban — Budapest kezdeményezésére megalakult a Magyar Városok Szövetsége. Ez célul tűzte ki a szükséges szaktanácsadás, tapasztalatcsere mellett a városok gazdálkodásának és igazgatásának korszerűsítését, érdekeik együttes védelmét. A Monarchia bécsi főhatóságai csakúgy, mint a konzervatív, centralisztikus magyar kormányzat alapjában ellenezték a magyar progresszió ezen újabb tömörülését, amely végül is az I. világháborúban feloszlott. Ez jutott eszembe, mikor a Német Szövetségi Köztársaság Hameln nevű városában megnyílt a „Die alte Stadt morgen" munkaközösség nemzetközi konferenciája. Az egylet neve célja is egyben. Az elnevezés, pontos fordítás szerint: „A régi Újjáépített utcák Hamelnban város holnap." Vagy értelmezés szerint: „Milyen lesz a régi város jövője?" S valóban, mindkettőről szó volt. Az egyletet 1960-ban alakította tíz kisváros. Ma 91 tagja van, közte tiroli és észak-itáliai, svájci és holland kis- és középvárosok. A képviselt lakók száma meghaladja az egymilliót. Jelentős szám, ha figyelembe vesszük a nagyvárosok távolmaradását. És ez indokolt. Problémáik ui. gyökeresen különböznek a közép-és kisvárosokétól. A jelentkezésről az önkormányzati testület dönt, a belépési nyilatkozatot minden esetben a polgármester és az építésért felelős ún. építésügyi igazgató ellenjegyzi. Az egylet célja: hozzájárulni történeti értékkel rendelkező városok hagyományőrző tevékenységének kibontakoztatásához; a műemlékvédelem, szanálás, restaurálás s az európai térségben hasznosnak bizonyult tapasztalatok, számítások közrebocsátása. Fontosnak tartják, hogy a helyi önkormányzatok képviselői, igazgatási szakemberek s a pénzügyi műveletek intézői a tudomány eredményeinek megfelelő alkalmazásához lehetőleg nagyjából naprakész információkkal rendelkezzenek. A tanácskozások szükségességét a háború utáni újjáépítés keserű tapasztalatai érlelték meg, amikor is a város szellemét őrző épületek megőrzése, helyreállítása helyett azok lebontása, „szanálása" lett divattá. A szépségideál átmenetileg az ún. „modern", valójában azonban sablonépítkezés lett. Sok városvezető és építész a kockaházakban és magasépületekben, helyenként a célszerűtlen reprezentatív monumentalitásban a korszerűség jelét vélte felfedezni (nem szólok most arról, amikor a lakáshiány rohamos szükségletet teremtett, s tényleges igényeket kellett mielőbb kielégíteni). Nemcsak anyagi értelemben volt drágább teljesen új lakó- és középülettömbök kialakítása. A meggondolatlan területrendezés jelentős erkölcsi kárral is járt. Eközben a helyi kezdeményezés értéke elenyészett, a ház-és telektulajdonosok érdeklődése is megcsappant a hagyományőrzés iránt. Manapság a lokálpatriotizmus több energiát emészt fel, mint amennyit megőrzése, alkotó felhasználása követelt volna meg a háború utáni újjáépítés forgatagában. Vajon nem találkozunk e téren hasonló jelenségekkel Magyarországon? Azt.hiszem, a kérdésben már a felelet is benne rejlik! A munkaközösség egy folyóiratot, saját levéltárat létesített, és évenként két munkamegbeszélést rendszeresített. A folyóiratban az önkormányzatok, építészeti Irodák, közművek képviselői csakúgy, mint a témák szakemberei, közzétehetik javaslataikat. A folyóirat címe „Die alte Stadt", azonos a munkaközösségével, s a Várostörténet, városszociológia, műemlékvédelem alcímet viseli. 1981. év folyamán a szerzők több mint 30 százaléka volt helyi gyakorlati szakember, 10 százaléka teoretikus, s ami számunkra különösen figyelemreméltó, kilenc cikk foglalkozott a helytörténet és várospolitika oktatásával, metodikájával és iskolai tantervbe iktatásával. A cikkek általános érvénye következtében a folyóirat visszhangja túlterjedt a tagvárosokon, s nemzetközi érdeklődésre tett szert. 34