Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Tardos Márton: Gazdaság és gazdálkodás

TARDOS MÁRTON Gazdaság és gazdálkodás Sok szó esik arról, hogy országunk gazdasági helyzete romlott. A belátható jövőben nem számíthatunk sem az életszínvonal emelkedésére, sem az életfeltételek javulására. Az újságolvasó nemegyszer igen komor utalásokkal, riasztó jövendölésekkel is találkozik. Mi is van a sötét jóslatok mögött? Mi is történhetett, hogy a kilátások egyszerre ilyen mértékben megváltoztak ? Lehetséges-e, vetődik fel mindenkiben, hogy jelenleg rosszabbul dolgozunk, mint korábban, és hogy kialakult életfeltételeink tartásához is a korábbinál nagyobb erőfeszítésekre van szükség? Bonyolult belső és külső összefüggéseket kell feltárnunk ahhoz, hogy érthetővé váljon, miért is kerültek a korábbi, sokszor illúziókat kergető, rózsaszínű vélemények helyébe pesszimista állásfoglalások. Közismert, hogy a világ országainak nagy része jelenleg súlyos bajokkal küzd. Romló helyzetünket mégsem lehet egyedül a világgazdasági összefüggésekkel magyarázni. A kilátások romlásának mértéke, a bizonytalanság foka, az áruellátás időnkénti zavarai, a lakásigények és a lakásépítés várható alakulása közötti ellentmondás arra utal, hogy bajaink meghaladják az általános nehézségeket. Ezeknek az összefüggéseknek a magyarázatát indokolt belső bajaink feltárásával kezdeni. Nem titok, hogy hazánkban a második világháború után kibontakozó nagy változásokat sok ellentmondás jellemezte. A falvak másfél millió koldusának és a városi nagyüzemi munkásoknak a felemelkedése nagyrészt a többi osztály és réteg rovására valósult meg a háború utáni első évtizedben. Továbbá a termelés nem a kívánságoknak megfelelően elégítette ki a lakosság széles rétegeinek keresletét, többek közt azoknak a megnövekedett szükségletét sem, akik a változások elsődleges haszonélvezői voltak. Ezek az ellentmondások súlyos elégedetlenséget váltottak ki. Ez ma már történelem. A fejlődés gyengéit rég felismerték. Két és fél évtizede reformok sorozatával javították a gazdaság teljesítőképességét. Különösen az 1968-ban meghirdetett reform, az úgynevezett új gazdasági mechanizmus érdemel figyelmet. Hatására nőtt a vállalatok önállósága, az áruelosztás helyébe a fejlődő kereskedelem lépett, mérséklődtek a személyi tulajdonon alapuló termelés korlátai. A változás ezen fontos tanújelei hozzájárultak a gazdasági fejlődéshez, a szükségletek jobb kielégítéséhez. Mindnyájunk életfeltételei észrevehetően javultak, és ez alapot teremtett a nyugodt társadalmi fejlődéshez. Azonban az állandóan változó feltételekhez hatékonyan alkalmazkodó gazdálkodás követelményeivel ellentétben levő centralizált belső hatalmi rend konokul ellenállt a mélyreható változásoknak. Ez a politikai nyomás, különösen 1972 után, lefékezte a pozitív változások sikeres kibontakozását. A reformpolitika több mint hat évre visszaszorult. Ilyen feltételek között találta Magyarországot a világgazdaság növekedésének megtorpanása. Először az olajválság tört ki. A kőolaj relatív árának ötszörös növekedéséhez a világ még ma sem tudott alkalmazkodni. Ezt követte, részben a kőolajválság hatására, a nyugati országok elhúzódó gazdasági válsága, a gyors infláció és a munkanélküliség. A nyugati gazdasági válság terhét mi azáltal érezzük, hogy még nehezebbé vált a magyar áruk értékesítése, melyek az ott érvényesülő piaci követelményeknek jó konjunktúra esetén is csak nehezen tudnak megfelelni. Nem kisebb zavarokat okoz, hogy a környező, baráti szocialista országok gazdasági növekedése is megtorpant. Általános szállítóképességük mérséklődött, nyersanyagexportjuk visszaesett. Az országok nagy részében áruellátási zavarok mutatkoznak, Lengyelországot társadalmi krízis is sújtja. Mindez a mi számunkra azt jelenti, hogy a megszokott olcsó nyersanyagbeszerzési lehetőségek csökkentek, a korábbinál nagyobb mértékben vagyunk magunkra, illetve a tőkés piacra utalva. A külpiacok fenti változásai nem értek bennünket meglepetésszerűen. Ezek az irányzatok már 8—10 éve nehezítik fejlődésünket. Azonban hosszú ideig sokan azt hitték, hogy úgy is túljuthatunk a nehézségeken, ha mérsékeljük a belső felhasználás növekedési ütemét, és ha a fennmaradó feszültségeket hitelek felvételével hidaljuk át. Ma azonban már világos, hogy a külső és belső változások miatt kialakult nehézségek tartósak. A külpiaci változások miatt a felhasználás változatlan színvonalának biztosításához 10 százalékkal többet kell dolgoznunk. Sőt, azt is tudjuk: az időközben a bajok elodázása érdekében felvett hitelek terhei még fokozzák is a feszültségeket. A fentieket abban foglalhatjuk össze, hogy nem egyéni munkateljesítményünk színvonala és nem is a munka társadalmi szervezettségének romlása okozza kedvezőtlen kilátásainkat, ám egyéni teljesítményeink, különösen a teljesítmények társadalmi szervezettsége nem javult eleget ahhoz, hogy a romló gazdasági feltételek között biztosítékot nyújtson életszínvonalunk növeléséhez, sőt, talán még az elért szint tartását se teszi lehetővé. Ennek alapján számolnunk kell avval, hogy nehéz évek állnak előttünk, amikor az életszínvonal és az amúgy is sok kívánni valót maga után hagyó életfeltételek (lakásviszonyok, közszolgáltatás stb.) javulása el fog maradni várakozásainktól. Sőt, még a gazdasági helyzet stabilizálása, a gazdasági nehézségek nyomán fellépő társadalmi feszültségek elkerülése is megköveteli teljesítményeink javítását. A teljesítmények javulása csak akkor valósulhat meg, ha le tudjuk küzdeni a döntési rend merevségeit, amelyek miatt a vállalatok lassan alkalmazkodnak a kereslethez, és amelyek fékezik a munkások és műszaki szakemberek alkotóképességének kibontakozását. Csupán ez a változás biztosíthatja, hogy a jólét, az áruellátás és a szolgáltatás terén már elért eredmények ne kerüljenek tartósan veszélybe. 4