Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Téglás János: Babits-centenárium

lanul megkértem őt, hozzon még néhány kilót a csarnokból, ő készségesen fogta a cekkert, s elindult, nemsokára meg is érkezett a paprikákkal, de valami riadt, „zord novemberi ember''' arckifejezéssel, hogy mindjárt láttam, valami nem jó történt vele. El is panaszolta, hogy az utcán Szerb Antallal találkozott, aki nagyon furcsán nézett rá, amikor meglátta kezében a paprikákkal teli szatyort. Hányszor terveztem, hogy egyszer megkérdem Szerb Antaltól, vajon tényleg „furcsán" nézett-e? De valahogy mindig elmulasztottam, s fájdalom, többé már nem tudom őt megkérdezni! Az Eszterházy utca és a Múzeum-kert legszínesebb foltja térképemnek, ide jártunk esténként, ha egész napi írástól-olvasástól elgémberedve levegőre vágytunk. S mikor kislányunk, Ildikó már totyogni tudott, apu délelőttönként ide hozta őt világot, füvet és bogarat látni. Egyszer Babits Mihály megint a megdorgált kisfiú arckifejezésével érkezett haza, s mindjárt elpanaszolta, mi történt. Ildikó a múzeum-kerti füvecskék tépését abbahagyva, váratlanul megpillantotta az Eszterházy utcai lovarda tetején jó magasan álldogáló óriási vaslovat, s rögtön követelni kezdte, hogy apu hozza le neki a „gyigyit". Ez apunak nem állt módjában, a szelíd lebeszélés nem segített, Ildikó hangos kiabálással nyújtogatta karjait a hold-távolságba álldogáló ló felé — végül is odajött a rendőr, s keményen megdorgálta aput, hogy miért bőgeti a gyereket. De letelt az idő, abba kell hagynom a térképet. Állok a régi ház előtt, felnézek az ismerős ablakokra, s kísérteties élénkséggel látom, ahogy szelíd mosolyával visszamosolyog rám. Milyen közeli, milyen élő, milyen valóságos minden emlék! s milyen tűnő és elmerült, és álomszerű már a Valóság ! Szeretném megkérdezni tőle, volt-e értelme az életnek? s van-e értelme a Halálnak ? írásaihoz menekülök, mint láthatatlan jósokhoz a régi görögök, hátha ott rejtett el számomra valami vigasztaló üzenetet? A Zsoltár férfihangra című versre lapozok, amit annyiszor mondott el nekem: Tudod hogy érted történnek mindenek — mit busulsz? A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog a te bűnös lelkedért. Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs. Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna. Az Isten sem értheti megy aki téged meg nem ért. Űgy hallgatom szívemben a zengő sorokat, mintha ő beszélne hozzám, vigasztaló égi üzenettel. Igen, talán mindennek volt értelme, s ő az égi kegy fényében mindent előre látott! Aztán kezembe kerül az utolsó interjú, amit élete végső hónapjaiban adott egy újságnak: „Sok tervem van. Adná az Isten, hogy erőm legyen őket megvalósítani! Nagyon beteg vagyok ... S csak most érzem, milyen keveset mondtam el abból, amit elmondani rám bízatott..." Az égi jelek összekuszálódtak. Elszoruló szívvel ülök a kialudt áldozati tűz mellett, s gondolom: születésnapod van, Isten éltessen! Élj, legalább azoknak szívében, akik szerettek téged! 23