Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Frank János: Búvópatak

Egyre ritkábbak az olyan forró hangulatú vernisszázsok, mint amilyen Vaszkó Erzsébeté volt tavasszal a Szentendrei Képtárban. A megnyitót Barcsay Jenő — Vaszkó egykori főiskolás társa — tartotta, a közönség között sok volt a festő és feltűnően sok a fiatal. Ügy is mondhatnám, hatalmas volt ennek a kiállításnak a szurkológárdája. A rendező, dr. Hann Ferenc külön érdeme, hogy ilyen nagyszámú Vaszkó-képet tudott felkutatni az életmű-kiállítás számára. Monografikus kiállításnál szokatlan dolog: Tandori Dezső saját grafikáiból, képverseiből összeállított külön kis tárlattal (Hommage a Vaszkó) tisztelgett a művész előtt. A tizenöt lapot külön kabinet mutatta be. A megnyitó után az alkotók kisebb fogadást adtak a szentendrei Műhely Galéria frissen renovált XVIII. századi udvarán. Vaszkó fehér blúzában, a gallérja alá kötött bársony szalagcsokorral decens volt, szép és attraktív. Ugyanolyan méltósággal fogadta az ünneplést, mint régebben a mellőzések éveit. A kritika műfajának egyik, talán kevéssé ismert törvénye, hogy a dicsérethez is kell bátorság. így hát, igenis le merem írni: Vaszkó Erzsébet az egyik legnagyobb magyar festő. Igaz, hogy a szakemberek sem mind ismerik, ez meglátszott a szűkös kritikai visszhangon is. Most igyekszem pótolni. Méltán hangzik el a kérdés: ki ez a titokzatos, visszavonult művész, aki oly ritkán szerepel kiállításokon ? így is jellemezhetném a Vaszkó-jelenséget: búvópatak. 1929-ben végzett a főiskolán, Vaszary János tanítványa volt; a szuggesztív mesternek igen sok növendékéből lett modern festő, a fiatalok rajongtak érte, de stílusában egyikük sem követte. Vaszkó Erzsébetnek már főiskolás kora óta vitathatatlan tekintélye, rangja van a szakmában — pedig ez a kör a legkegyetlenebb bíráló —, s mindmáig él a Vaszkólegenda. Amikor aztán a búvópatak felbukkan, vagyis a festő kiállít — 1931 óta nem sokszor fordult elő — még csak erősödik a legenda. „Naponta festek — mondja Vaszkó Erzsébet — mindennap jó munkát szeretnék: dehát ez nem mindig sikerül. Mindennap dolgozom, hogy az ihlet munka közben találjon.'''' Ez a recept félelmetesen egyszerű. Még félelmetesebb, hogy a festő, tiszteletre méltó igényességről, és önismeretről tanúskodva műveinek nagyobb részét megsemmisítette, fölhasogatta; ezért olyan kicsi az oeuvre-je. Hasonló indítékból húzódozik a kiállítástól is: „A publikáció — vallja — nem tartozik a festészetnek, a művészetnek a kelléktárába, az másodlagos dolog. Az alkotás felemelő emberi érzés, ami azon túl van, az már legföljebb tartozék." Szerencse, hogy fiatal tisztelőinek kérésére, néha mégis enged ebből az intranzigenciából. Csaknem kizárólag pasztellel fest, legalábbis a kiállítás ezt bizonyítja. Művészetének első korszaka a máramarosi hegyvidék közelségéről tanúskodik: ott töltötte a gyermekkorát, ez a táj az alapélménye. E korszak képein többen Nagy István-hatást találtak, én úgy vélem, inkább talán a kép-BÚVÓ Vaszkó Erzsébet tárgy rokonsága a döntő, hiszen a Vaszkótájak töltése, festői mondanivalója is egészen más. A Máramarosi falu (1942) komor, hegyes tetejű házaival, a Falu (1940) szorosan összeépített parasztházainak frappáns kivágása legjobb eredményei ennek az időszaknak. (Későbbi reminiszcencia az 1949-es Hegyek kompozíciója.) Ez leíró festészet még, de semmiképpen sem konvencionális, nem sorolható iskolákba, a művész tehetsége s az eljövendő képek kvalitása máris nyilvánvaló. Élményt rögzített Vaszkó akkor is, most is, csakhogy még annak idején direktebb volt az élmény kivetítése. Később többet akart a művész: „.. .számomra a tartalom és a forma elválaszthatatlan. A formákkal Kőbéka, 1969. Olajpasztell, 70 x 90 cm Gajzágó Jolán felvételei Falu, 1940. Olaj, 66x88 cm 24