Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Téglás János: Babits-centenárium

Babits-centenárium a Kálvin térig, a Kecskeméti utca, Egyetem utca, ahol sok évig már alig jártam, s amelynek ronccsá csúnyult házai közt most naponta elmegyek, ez a táj az emlékeknek egész raját rebbenti föl bennem; alig van ház itt, amihez valami kedves, vidám vagy szomorú emlékem ne fűződne. S elgondoltam, hogy egy térképet fogok írni Babits Mihály Budapestjéről, s bár tudom, ez a Budapest nincs sehol a földön, sehol az égben, mégis valóságos utcák és házak térképe — csakhogy, nem az élő jelené, nem a valóságé: ez a térkép a Múltnak térképe, s földrajzi helye nincs már sehol, se földön, se égben, sehol, csak az én szegény, szenvedő, romlandó emlékezetemben. S ha ez oly síkossá vált glóbusról hirtelen lecsúsznék, velem pusztulna a térkép is, a térkép Babits Mihály Budapestjéről. A térképnek sok részlete készen van már, rapszodikus változatossággal feltűnő színes foltok a valóságos Budapest térképének fehér mezőiben, s elmondásuk ki sem telne egy rádióelőadás idejéből. Ezért csak részleteket tudok megmutatni belőle, mint gyöngyöket fűzöm őket egymás mellé, színes és sötét füzérré. Először eljegyzésünk izgalmas és vidám emléke jut eszembe — ez a konvenciókkal nem törődő ünnep a Centrál kávéházban kezdődött, itt volt a Nyugat íróinak törzsasztala, és stílusosan a közeli Víg agglegényhez címzett kiskocsmában folytatódott, ahová vacsorázni mentünk, itt talált ránk Schöpflin Aladár, Babits Mihály legkedvesebb barátja, aki elsőnek akart gratulálni a frissen hallott örömhírhez. Vacsora után Babits Mihály s két fiatal író barátja hazakísértek engem, aki a legsötétebb Józsefváros sötét Kálvária terén laktam, s bejutva a Baross utcába, nem tudom, kinek ötletéből, énekelni kezdtünk. Öten összekapaszkodva elfoglaltuk a kihalt kocsiutat, s torkunk szakadtából énekeltük a tréfás francia dalt, hogy „Frére Jacques, frére Jacques! Dormez-vous?" s utána az angol himnusz szép és ünepélyes dallamára, végtelen és végérhetetlen variációkban az egyetlen szót, hogy: Gumiarábikum, gumiarábikum... Az emberek utánunk fordultak, bizonyára becsípett társaságnak néztek bennünket, akikből az ital énekel — pedig csak boldogok voltunk! Talán soha még egyszer nem láttam Babits Mihályt ilyen, szinte dévaj jókedvében; időnként meg kellett állnunk, hogy nevetésrohamunkat legyűrjük. Erre főleg az adott okot, hogy a mindig csöndes és komoly Babits Mihály is velünk énekelt, sőt szép és erős tenorhangjával ő vezetett — csakhogy nem lévén semmi hallása, irtózatos hamisan énekelte az angol himnusz ünnepélyes dallamát, viszont a gumiarábikum-szöveget az ő ismert, sajátosan egyéni módján, ahogy verseket szokott előadni, majdnem drámai pátoszszal skandálta. A hamis dallam, a tréfás szöveg s patetikus előadás így együtt ellenállhatatlanul komikus volt, s ő saját sikerén mulatva, hangosan nevetett velünk. Talán vannak még vidám emlékeim, de ilyen fényes gyöngyöm nemigen van több! Egy sötét emlék tolakszik most emlékezetembe egy ködös, zimankós novemberi alkonyat emléke az első közösen töltött születésnapról. A nagy, vörös cserépkályha elé gördített két bőrfotelben ültünk és békésen olvasgattunk, amikor az előszobából csengetés hallatszott be, s nehéz léptekkel, kopogás nélkül belökte az ajtót egy zömök, rémálom arcú ember. — Idézés a toloncba! — kiáltotta, s egy cédulát lökött az asztalra, aztán köszönés nélkül kidöngött a lakásból. Ezt a toloncházi meghívót egy írótárs feljelentő információjára, a háború alatt megjelent egyik pacifista cikkéért kapta Babits Mihály; érthető volt nagy rémületünk, hiszen tudtuk, hogy akkoriban sokan nem kerültek többé haza, akiket a toloncházba beidéztek. Minket egy félnapos kihallgatás és vallatás után eleresztettek, de a terv az volt, hogy a költőt felügyelet alá helyezik, hetenkénti jelentkezési kötelezettséggel. Ettől a gyötrelemtől azonban egy jó barát hatásos közbenjárása szerencsére megmentette őt, idegzete így is sokáig nem heverte ki ezt az inzultust; éveken át riadt föl álmából a rémképpel, hogy üldözői az ajtó előtt állnak, s el akarják őt hurcolni. Itt fut el Reviczky utcai lakásunk mellett a Szentkirályi utca, mennyit jártunk benne! De ha mostanában meglátom, mégis egy borús születésnap emlékét idézi fel bennem: későn jött haza a városból komor és elkeseredett arccal, s mikor kérdeztem, mi baja van, elmondta, hogy a Szentkirályi utcában valaki egy sétapálcával a fejére ütött, ezt kiáltva: zsidó! En tréfával próbáltam megvigasztalni őt: „ó zord novemberi emberi"* — idéztem egy verssorát — biztosan részeg ember volt! Ez valószínű is, hiszen józanul ki nézhette volna őt zsidónak? — Egészen sötét volt már — vallotta be kissé szégyenkezve, s jókedvem láttán már megnyugodva is, de napokig emlegette búsan, milyen születésnapi ajándékot kapott! Mennyi édes és fájó, és vidám emlék szakad fel bennem naponta, ahogy be-bepillantok a Reviczky utcába! A szomszédos Baross utcában van a bútorüzlet, ahol konyhaberendezésünket vásároltuk.—„Horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk" —, de ebben a lég* Helyesen: „te zord novemberi ember" komor június havon c. vers — T. J. hajóban csak szőnyeg volt és könyv, a falakat tapétaként elborító rengeteg könyv, sezlon és bőrfotelek, teásasztal, de az újdonsült háziasszony ambíciójájához szükséges konyhabútort és edényeket csak apránként tudtuk bevásárolni, ahogy pénzünkből futotta. Mindig együtt jártunk, borbélyhoz, fehérnemű-tisztítóba, sokszor mentünk a közeli vásárcsarnokba is, különösen az őszi befőzések idején, ilyenkor Babits Mihály készségesen segített nekem cipelni csomagjaimat s a bevásárlókosarat, noha szülővárosában, Szekszárdon úriembernek nem illett csomaggal, pláne bevásárlókosárral járni az utcán. Egyszer, paprikabefőzés idején észrevettem, hogy nem hoztunk elég paprikát a kimosva várakozó üvegekbe, s egész gyanút-22 Koncz Zsuzsa felvétele Reviczky utca 7.