Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: „Minden a tér miatt van”

Ez a piros arcú újsagolvasó mindennek a mélyére lát. Készséggel adja át tudását az eszpresszó népének, de az még nem érett meg erre, csak tetteti, hogy igényt tart rá. Gulás néha így kiált fel: világbank! — s a kávéház asszonyai összerezzennek. Máskor ilyet tud: — „akupunktúra" — s ekkor kiderül, hogy a kínaiak sem okosabbak az amerikaiaknál. Gulás ma úgy érkezik, mintha nem érne rá népet nevelni. Csak azért jött, hogy megmondja: elmegy! Ezt mégis tudnia kell az Eszpresszónak. Azoknak is, akiket nem is ismer benne. Tehát megint csak fölemeli népneveléstől fáradt hangját. — Nagyon növekszik a hó! Őt most nem érdekli a többiek beszélgetése. Külön asztalhoz telepszik, s máris feláll, jön-megy a kijárat és az asztal között. A „centrum" beszélgetése tényleg el-elakad, bár az előbb még jól gördült, sejtik, itt magát a társadalmat érintő dolog került pátnak a végét, ha van, aki fiatalabb, van, aki munkaképesebb kéremszépen, és nem fogja. Mikor olyan ember is akad még manapság is, nem is egy, kéremszépen, aki panaszkodni képes a keresetre; hogy az őneki nem elegendő, de mikor elmehetne havat lapátolni, és ezt várná is az ország tőle, akkor aztán ő sehol! Ismerik itt már Gulás urat, hiszen Széchenyi se fizette meg végül a Tudományos Akadémia alapítására felajánlott összeget, mégis nagy dolgot cselekedett. Gulás úr itt fog ülni záróráig, nem megy havat lapátolni azután sem, mint ahogy azelőtt se ment soha, de nagy tett lenne, ha ennek a kis kávéháznak a népe, most, az ő szavai hatására magába szállna, és elindulna a lapátok felé. Csak hát, sajnos, nem indul el! Meg se moccan! — Erősen gondolkodom — mondja még egyszer fenyegetően Gulás, de a többieket már nem érdekli, min gondolkodik. Csak a galerit tárgyalják. napvilágra. Nem nagyon érdekelné őket a társadalom, de itt ez az ember. A hó tehát növekszik? Az erős beszédű asszony még reméli, hogy ezzel napirendre lehet térni. — Azért tél, hogy havazzon. A kutya idén sem ette meg. — Nem, hát nem —feleli Gulás — mégiscsak megyek! — morogja maga elé, míg a szipkáját tisztogatja. — Hova megy? Hiszen most jött. — Hova? Havat lapátolni! Nem természetes? Elborítja kerületünket a hó. — A maga korában lapátolni? Mit kell egy nyugdíjasnak lapátolnia? Itt marad maga szépen ennél az asztalnál. Nem megy maga sehova! ^ — Erősen gondolkodom —jelenti ki Gulás. — Miért? Megfoghatom én annak a la— Hogyhogy, kéremszépen? Ez világjelenség! — Már megint tud egy szót? Világjelenség. A leforrázott ember folytatja. — Hogyhogy a galeri? Nehogy azt higygyük vagy híreszteljük, kéremszépen, hogy ez itt, a szocializmusban vagy akár az Almássy téren, mondjuk, a jellegzetes tipikushoz tartozik. Ez is csak olyan tér, mint a többi! Megnyugtatják, nem a szocializmusról van szó. Arról se, hogy ez nem olyan tér, mint a többi. Szétszélednek, és Gulás úr már egyedül néz a kerületre rászakadó hóesésbe. Elégedetlenül és kissé unatkozva bár, de legalább nyugodtabban, mert már nem kell erősen gondolkodnia. * — No Hanuszlár, maga azért volt ott olyan nagy legény, mert nézte a Sansson Sári? — kérdi a bírónő. — Bárki állította ezt, tisztelt bíróság, nem fedi a valóságot. Én nem törődöm azzal, hogy mit néz, vagy mit lát Sansson Sári. Sári tevőlegesen alig is vett részt valamiben; szinte semmit se csinált. — Mondd csak, Sári, te voltál a társaság múzsája? — Én nem voltam — hangzik a válasz némi gondolkodás után, kissé határozatlanul. A pszichológus aztán megmagyarázza: nem lehet egy galeri belső jellegzetességeit így szimplifikálni. A teljes mechanizmus sajátos módon, öntörvényei szerint működik. Míg ezt kifejti, a vádlottak padján ülő fiatalok összenevetnek. Nem derül ki, azért -e, mert ez szerintük másképp van, vagy mert gyönyörködteti őket a róluk és viselt dolgaikról szóló tudományos elemzés. — Ez esetben folytatja a pszichológus —, ha volt is Sárinak valamiféle inspiratív szerepe, az az ő részéről teljesen öntudatlan és passzív lehetett. A védő bizonyítani igyekszik, hogy Sári nincs tisztában a „múzsa" szó értelmével. A galeri más lánytagjai megvertek egy sétáló lányt, aki nem tartozott közéjük. — Mi bajotok volt ezzel az Évával? — Lenézett minket. — Miből gondoljátok, hogy lenézett? Kiderült, hogy a fiúk egyszer odaszóltak Évának: — „Gyere el sufnitündérnek!" A lány nem válaszolt, csak ment tovább. Két lány a galeriből látta a jelenetet, és mikor az idegen lány ismét a szemük elé került, azt mondták neki: — Te kis hencegő hercegnő, aki láttál ott minket, most lenézel, mert nem jössz sufnitündérnek? Nesze! A fiúk szabadították ki a kezük közül, mert egyikük állítása szerint „ ezek agyonverték volna". — Nem a fiúk mondták nektek, hogy álljatok bosszút rajta? — Ha ő ezt gondolta is, az nem fedi a valóságot, mert a fiúk még mondták is a Belfegórnak, hogy nem kellett volna szóra se méltatni ezt a buta pipiskedőt, aki beképzelt, de azt sem érti, mi a sufnitündérség, és másképp sem ért semmit. Csak hát gondoltuk, hogy minket azért ne nézzen le. Megkapja a verést, aztán gondolkodjon, hogy ki az, akit majd lenéz! * Évek telnek: az eszpresszó évei. A savanyú ember még megtalálja régi beszélgető partnerét. — Nem csináltatott még emléktáblát, hogy itt működött a galeri? Mondhatná az emlékbeszédet! — Ugyan, mit akar ezzel? Azok már rendes dolgozó emberek. Beilleszkedtek a társadalomba. Még komoly érdemeik is lehetnek. Különben is felépült itten a szabadidőközpont, nem lesz már erre galeri. Megtalálja mindenki a szórakozását, hasznos időtöltést; mindent. Senki sem figyel rá. Ezek még nem értik egészen, hogy a szabadidő központ mire jó. 19