Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Megyes Gusztáv: Beszélgetés a kidobóemberrel

— És ha maga a csöpp ember ? — Állon vágom a Hosszút. Vannak esetek, amikor csak állonvágással lehet a bonyolult ügyeket elintézni, négyszemközt, a hatóságok igénybevétele nélkül. * — Maga éjfél óta itt téblábol az ajtónál, miért nem megy haza? — Mert nem adják ki a kabátomat. — Miért nem adják ki a kabátját ? — Mert nincs meg a ruhatári jegyem. — Be tudná bizonyítani, hogy az a kabát, amelyre mutat, a maga kabátja ? — Be tudnám bizonyítani, de nem érek vele semmit. Csibi megmondta, ha nincs jegy, nincs kabát sem. — Beszéljen vele. — Mit beszéljek ? Két éve ismerem, két éve minden héten háromszor idejárok Erzsébetről. Ismer, mint a tenyerét. De a pofámba nevet: hogyha nincs ruhatár jegy, nincs kabát se. Üljek vissza az étterembe, majd a záráskor, ha elfogy a sok kabát, elvihetem a magamét. Nézze, most is nevet a Csibi. Mindig nevet, én meg mehetek mindig vissza záróráig. * — Csibi, hogy lehet az, hogy a magyar bárok, éttermek kapujában már évek óta nem látni tisztességes kidobóembert. — Mire gondol ? — Olyan kidobóemberre, aki szemtől szembe dobja ki az embert. Mert vagy az történik, hogy hárman-négyen dobnak ki, vagy az, hogy rendőrt hívnak. — Ennek csak az lehet az oka, hogy a legtöbb portás megijed. — Mitől ijed meg egy százkilós portás ? — Attól, hogy nem ismeri az embereket. Az embereknek már a szeméből kiolvasni, hogy kifélék, mifélék. Én belenézek a szemükbe és tudom, hogy ki csinál nekem botrányt, és ki az, akit beengedhetek, még ha ittas is. — Már akartam kérdezni, milyen alapon választja ki, hogy kit lehet beengedni. Az előbb be akart jönni nyolc cigány, ötnek azt mondta, bejöhetnek, háromnak pedig, hogy nem. Néztem én ezt a nyolc cigányt, mind egyformák voltak. Hát akkor milyen alapon pont az a három? — Az a három elbújt a társai mögé, és nem mert a szemembe nézni. Én az ilyet nem engedhetem be. Mert az a három már törte a fejét valamin. Az a három öt percen belül cirkuszt csinált volna. t — Ez, kérem szépen, előítélet. Megkülönböztetés. — Magának. De annak a háromnak nem. Az a három szó nélkül tudomásul vette, hogy nem jöhet be. Bólintottak, elmentek. A cigány ilyen szempontból egyenesen viselkedik, persze, ha vele is egyenes az ember. Nekem cigánnyal még nem volt bajom. De arabbal se, s egyáltalán: nekem még senkivel se volt bajom. Nekem csak az igazolványosokkal van bajom. — Az igazolványosokkal ? — Az igazolványosokkal. Ez a legroszszabb fajta. Ki van öltözve, és a legtöbbször seggrészeg. Érvei nincsenek, csak az igazolványa. Mi az, hogy nem enged be ? — mondják, és elém dugják az igazolványukat. — Ha nem enged be, megnézheti magát. Tudja ki vagyok én ? — ordítoznak. A múltkor egy országgyűlési képviselő csinált itt cirkuszt, hogy neki mentelmi joga van, nem dobhatom ki. Nem is doblak ki, mondtam neki, csak elveszem az igazolványod, holnap majd visszajöhetsz érte. — Teljesen szabálytalan. — Azért csinálom. De még egyik igazolványos se szaladt feljelenteni. Épp a héten jött be egy főrendész, és kért bocsánatot az éjszakai viselkedéséért. Magának kellemetlen, mondtam neki, és el volt intézve az ügy. Nagyon sok igazolványos él a városban, és az igazolvány meg tudja bolondítani az embert. A legtöbben hanyattesnek, ha igazolványt látnak. De én nem esek hasra, mert az éjszakában más törvények uralkodnak, mint nappal. Én erős vagyok, elég fürge, ez éjszaka többet ér, mint az igazolvány. * — Piave úr, négy üveg sört ittam eleddig. Látszik rajtam? — Látszik. — Nem számít. Azt akartam mondani magának, hogy már elmúlt két óra, és telt ház van. — Majdnem minden este telt ház van. — Piave úr, az én népem iszik. Az én népemről azt olvasni, hogy iszik, eszik és nem akar dolgozni. Csak a pénz kell neki. Hát legyen: akkor mulassunk. Mondja, szoktak itt remegni a falak az énekléstől például? — A zajra gondol, a lármázásra ? — Én a mulatásra gondolok. Amikor az ember berúg, és a tisztességes ivászat végén magához öleli a világot. Tegyük fel, énekelve. Mondja, látott már az utóbbi időben igazi, magyaros mulatozást? — Mióta itt dolgozom, vezetőként, két esetre emlékszem. Míg élt, gyakran jött át előadás után Molnár Tibor színművész úr, ő tudott mulatni. Felállt, erősen megmarkolta a poharat és énekelt, de gyönyörűen, olyan gyönyörűen, hogy elhallgattak a többi asztalnál. Néhányan könnyeztek is. És jar ide egy törzszászlós, oldalán egy nővel. A nőn mindig sok lánc és karkötő van, de illik hozzá. Jó negyvenes lehet, de ritka nő, nagyon tud mulatni. A törzszászlós rém büszke rá, amikor végigvonul az asztalok között, elismerő pillantásokat kap, hogy egy ilyen nem mindennapi nője van, aki így bír mulatni. Ezt főleg a cigányzenészek tudják értékelni. — És a vegyes közönség ? — A vegyes közönség is elérzékenyül, ha a múlatás igazi múlatás. A magyar nagyon tudott azelőtt mulatni, de ez most már egyre ritkább. Inkább külföldi csoportoknál tapasztalni, hogy a fennhangon éneklő ember szinkronban van a társaival, amit úgy is mondhatok, hogy egyforma töltésük van. A magyar asztaloknál viszont nem egyformán rúgnak be. Az egyik hamarabb rúg be, mint a másik, az egyik énekelni akar, de nem tud, a másik meg, amelyik tud, az inkább szomorkodik és lógatja a fejét. Nincs szinkron, nincs egység, hát persze, hogy ordítozás a vége. Vagy nagy szomorkodás. Magyarsiratás. — Mi a megoldás, Piave úr ? Mi itt beszélgetünk, beszélgetünk, a kivezető utat meg nem mutatjuk meg. Van-e egyáltalán kivezető út? — Bizonyára van kivezető út. De én csak azt mondom, hogy akinek 15 korsó a kapacitása, az hagyja abba 14 korsónál. Akinek három pohár a kapacitása, az hagyja abba két pohárnál. * — Piave úr, maga vendéglátóipari szempontból nézi a fejleményeket. Elfelejti, hogy az ember nehéz helyzetekben épp az utolsó korsó miatt iszik. Ha nekem tíz korsó a kapacitásom, akkor én a tizedik miatt jövök be ide. Az első kilencet csak azért iszom meg, hogy eljussak a tizedikig. Maga nem így van vele ? — Nem. Én egyáltalán nem iszom. Nem azért nem iszom, mert nem akarok inni, hanem azért nem iszom, mert nem kívánom. — Ez tiszteletre méltó. De tudja, Piave úr, bárki bármit mond, az a tizedik korsó már sok nehéz percen átsegített. — Viszont nem normális dolog leinnia magát az embernek. — Lehet. — Biztos. Tudja, maga mit felejt el ? Azt, amit mondtam. Hogy éjjel kettő tájt, amikor már eláztak az emberek, és szánalmasnak néznek ki, a törzszászlós hölgyvendége énekelni kezd. És akkor, mintegy varázsütésre, megtelik élettel a terem, és mintha mindenki együvé tartozna. Csak valaki kell, aki énekelni tud. Mert az nem igaz, hogy egyetlen ember sincs, aki énekelni tudna. * — Idefigyeljen Csibi, nekem is van igazolványom. — De maga nem hadonászik vele. — Mert nincs nálam. Tudja, miért nem hordom magamnál? Egy ízben már harmadik napja ittunk egy barátommal, égett a gyomrunk, és be akartunk jönni ide, úgy éjféltájt egy sörre, mert a sör hirtelen kijózanít, de nem volt hely, és nem engedtek be. De akkor elővettem az igazolványomat, mint utolsó reménybeli eszközt, és a portás azonnal beengedett, és még külön asztalt is szerzett. — Ha én vagyok a portás, maga nem jön be. — Várjon, Csibi, nem ide akartam kilyu-21