Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Meddig ér a takaró?

— Lehetni lehetne, de nem szabad. Ha hozzányúlnánk, jó néhány ember csak évekkel később költözhetne új lakásba. S ez a csúszás politikai okokból sem engedhető meg. Az megint más lapra tartozik, hogy vannak beruházások, amelyek fontosak ugyan, de ha nem készülnek el idejében, nem történik jóvátehetetlen hiba. Magyarán, felszabadul egy kis pénz, amely átcsoportosítható, másutt felhasználható. Csak emlékeztetőül: Zuglóban leállítottuk a Paskálfürdő építését, s e pillanatban meg nem tudnám mondani, mikor folytathatjuk. — Nem akarok a társadalom lelkiismeretének szerepében tetszelegni, de muszáj 'rákérdeznem: nem lehetett előre látni a nehézségeket? Nem lehetett volna megelőzni a kellemetlenségeket? — Amire lehet, arra felkészültünk. Sajnos, nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy mi szeretnénk. Ilyenkor nincs más hátra, vállalnunk, viselnünk kell a következményeit. Nem vagyunk tévedhetetlenek, s nem láthatunk mindent előre. A szerecsenmosdatás szándéka távol áll tőlem, de higgye el, gyakran születnek olyan intézkedések, amelyek felforgatják addigi pénzügyi taktikánkat. Egy beruházás lassítása, netán félbeszakítása, nem örvendetes cselekedet, de még mindig jobb, mint ha létfontosságú intézményekben akadozna a munka. A működtetés manapság nagyobb felelősséget ró ránk, mint valaha. Minden pénzt, minden mozdítható forintot e területre kell fordítani. — Mégis, a Fővárosi Tanács évről évre százmilliókat takarít meg. Nem lát itt ellentmondást? — Nem, mert itt nem megtakarításról, hanem — ahogy szaknyelven emlegetjük — maradványról van szó. — Bevallom, repesnék az örömtől, ha évről évre — az ön terminusát kölcsönkérve — maradványnyal kellene számolnom. Még az sem zavarna különösebben, ha ez a maradvány nem megtakarításból származna. Játék a szavakkal? — Nézze, valamennyi tartalékra feltétlenül szükség van. Éppen azért, hogy ha közbejön valami egészen váratlan esemény, ne kelljen pánikba esnünk. Nincs ez másként a családoknál sem. De most nem erről az ésszerű, nem túl jelentős öszszegről van szó. Hanem azokról a milliókról, amelyek kétségkívül megmaradnak a kasszánkban. Nos, ennek a megtakarításnak mi egyáltalán nem örülünk. Hiszen ez azt jelenti, hogy egy sor munkát nem sikerült elvégeztetni. Vagyis csúsznak. S ez már csak azért is rossz, mert meglehet, ugyanezért a munkáért jövőre a dupláját kérik. Bizonyos feladatokra képtelenség vállalkozót találni, a pénzt viszont más célra nem használhatjuk fel. Ha elromlott a tévém, világos, hogy semmit nem érek az asztalossal, hiába ajánlkozik, előnyös feltételeket kínálva. Meg kell várnom a műszerészt. Csak példaként: tavaly egymilliárd forintot irányoztunk elő épületek felújítására, 970 milliót sikerült elkölteni. A pénz megmaradt, de elmaradt a munka is, am ire szántuk. — Befejezésül egy képzeletbeli örömhír: hoztam ötmilliárd forintot a Fővárosi Tanácsnak. Mihez kezdene vele? — Azonnali hatállyal megrendelném a kórházak, színházak, fürdők és nevelőotthonok korszerűsítését, felszereltségük javítását. A színházakról már beszéltem. A fürdőkről még nem. Hogy őszinte legyek, sok mondanivalóm nincs róluk, csupán annyi: Budapest többé nem fürdőváros. Sokat kell tennünk hírneve visszaszerzéséért. S ez, sajnos, jobbára— pénzkérdés. Közvilágításunk sem felel meg a világvárosi követelményeknek. Továbbmenve: sürgősen megemelném az Állatkert apanázsát. A majmoknak banán kell, nem pedig magyarázat a világgazdasági helyzet kedvezőtlen alakulásáról. Fejleszteném a könyvtárakat is. A mai hálózattal nemigen büszkélkedhetünk. Hiába az értékes állomány, ha a betérő látogatót taszítják a körülmények, nincs egy szék, amelyre leülve átfuthatná a kölcsönzésre kiszemelt könyvet. Nem folytatom a kívánságlistámat. De hát addig nyújtózkodik az ember, ameddig a takarója ér. — Ha már itt tartunk: meddig ér a főváros takarója? — Még semmink nem lóg ki alóla. De a paplan ugyancsak elvékonyodott. 3