Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Megyesi Gusztáv: Só

zalék volt. Egymással párhuzamosan több vizsgálatot is végeznek a különféle laboratóriumokban, és mindegyik ugyanazt az eredményt mutatja ki: a mai só igenis sósabb. Csak mi másképpen érzékeljük. Mi hamisan általánosítunk, nem vesszük figyelembe az idők változását. Az idők a só természetét is megváltoztatták; szerkezete világszerte lazább, mint a régié, ezért az ujjaink közé vett csipetnyi só súlya kisebb, mint azelőtt. Mikor ujjainkkal ételünkbe morzsoljuk, egy csippentésre kevesebbet morzsolunk, mint egykoron nagyapáink. Uramatyám, ez sósabb a réginél, jobb a réginél, s mégis ízetlen marad tőle az ételünk? Bors elvtárs, lehetséges ez? Minden lehetséges — mondja Bors elvtárs —, mert minden bizonyítható. De ha most mindnyájan összefognánk, és ezentúl nem csipetelnénk, hanem kimérnénk mérlegen, avagy megtanulnánk, hogy a sózáshoz több rázás, gyakoribb morzsolgatás szükséges, akkor talán... Nos, akkor talán. Ha át tudnánk állni. Ha rugalmasak, ha igazodóak, ha nyitottak volnánk... De mi nagyapáinktól tanultunk sózni, az ő ujjaik közt sercent a só, itt van a fülünkben a sercenés, hát most egyik napról a másikra mérjünk és mérlegeljünk, feledjük nagyapáink morzsolását? Feledjük nagyapáinkat, önmagunkat, hogy igazak legyenek a jelentések? A só sósabb, s mi sótlanságot érzünk. * — Milyen a só, Farsang elvtárs? — Szar. Nyáron a szőrbe tapad, télen levet ereszt, odafagy inghez, kabáthoz. Koppafitsa meg — mutat a nadrágjára a szitáló esőben. „Na ne vicceljen." „Koppantson, ha mondom" — a nadrág, eredetileg puha vászon, csakugyan koppan, „így koppan, keményedik itt minden a rengeteg sótól." „Két évig csináltam, a havi tízezerért, pedig műszerész vagyok. Azt mondtam, addig csinálom, míg a házam fel nem épül. A házam felépült, és alig bírtam abbahagyni. Két évig hajoltam, emeltem, az öltözőben nem bírtam lemosni magamról a sót. Ha elsétálok a vagonok előtt, most is úgy érzem, csupa só vagyok. Talán sósak a házam falai, a bútorok, a kocsim, a feleségem, a két gyerek is. Ha fésülködöm, megcsikordul a só a hajamban, pedig már rég abbahagytam, műszerész vagyok újra. S mégis mindenütt a só. A legszívesebben a só nélkül enném az ételt, de nem lehet." „Dolgozott itt egy lakatos, az három évig csinálta. Azt mondta, az albérlet miatt kell a pénz, ahogy lakáshoz jut, befejezi. Be is fejezte, visszament lakatosnak, de csak rövid időre, mert nem ment neki a lakatosság, kiszívta kedvét, tudását a só. Azóta egyik helyről a másikra megy, de sehol nem tud gyökeret ereszteni, pedig már megvan a pénze." „Nagy pénz van a sóban, de semmi pénzért nem csinálnám. Most még több pénz van benne, már munkaközösséget is lehet alakítani, nem kell fekete túlórázni, eljön ide hétfő reggel, és vasárnap estig lapátolhat, senki se szól. Olyan vastag borítékot vihet haza, amilyet nem szégyell. Én mégis azt mondom, meg ne próbálja! A sótól köhögni fog. Itt az összes rakodó hipertóniában szenved, s már nem éreznek semmi ízt. A paradicsomot percekig forgatják a sóban, de amitől maga hányingert kapna, azt ők meg sem érzik." Hol van Gál? Gállal beszélni kell, Gál most fontos ember a telepen, nagy titkok tudója. Gál azt mondta egy fizetésnapon: ez így nem mehet tovább. De mehet-e másképp? Hogyne mehetne, mondta Gál, és míg a többiek tizenhárom másodpercenként lendítettek, csúsztattak, emeltek a lapáttal, ő tizenkettő, majd tizenegy másodpercre emelte a lapátolás gyakoriságát. Gál volt az egyetlen, aki nem nyisszantotta le a szívlapát csücskét, hogy tizenöt kiló helyett tizenhat kiló só kerülhessen rá, mikor alányúl. Ez óriási teljesítmény, hiszen ha a szívlapát csücskét nem vágja le valaki, akkor sokkal nehezebb alányúlni a sónak, kétszeres erőkifejtés kell a művelethez. De Gál felvállalt mindent a hét minden napján. Uramisten, mit csinál a Gál!— bámultak az emberek a telepen. Hétvégeken sóhegyeket mozdított meg. Ugye, hogy lehet, ugye, hogy érdemes? — néztek össze a telepiek, amikor Gál 16 ezret vitt haza fizetésnapon. Gál, te meggazdagodsz, harsogott a környék. Egy napon aztán hiába várták. Oda lett a gerince — mondja Farsang. A dereka lett oda — javítják ki társai. Kész, kipurcant — így a villanyszerelők, a lábuk elé köpve, s ahová köpnek, ott pezsegni kezd a só. * Öt perc és abbahagyja — ugrik le a vagonból Farsang, a többiek követik, mint akik szintén tudják, hogy mi lesz. Az új fiú egyedül marad a vagonban, közben Bors is megérkezik, a szél belekap a köpenye aljába. „Nem fogja bírni" — mondja ő is. A trepnin puffannak a zsákok. Az új fiú hajol, emel, szusszant, minden szusszanás után a zsák tompa puffanása; már szögletesek a mozdulatai, feleslegesen szélesek. Az egyik zsák a trepni mellé csusszan, az új fiú utánahajol, de meglátja Borsot, és visszahúzza a kezét. — A kezét — nyújtogatja a nyakát Bors —, a kezét mutassa! Az új fiú mintha nem hallaná, zsákokkal felel. Újabb puffanások. Bors feltérdel a vagondeszkára, „A kezét mutassa!" — ordít, s elkapja a fiú karját. Az új fiú kezefején szivárog a vér."— Mondtam, hogy ez acéldrót — kiált Bors, a fiú elsápad. „Nem az acéldrót!" — ordít most már ő is, aztán utolsó fokozatra kapcsol, hajol, emel, fújtat, a zsákok már eltakarják az arcát. Farsang felém fújja a cigarettafüstöt, s elhúzza a száját: „Na, most abbahagyja." De még két fújtatás, s csak aztán. Nem megy — ugrik le az új fiú a vagonból, s tenyerébe temeti arcát. Keze fején már elállt a vérzés, s csak most venni észre, hogy két ujja hiányzik. — Van családja? — kérdi Bors halkan. Az új fiú nem felel. Bors bólogat. — Jöjjön az irodámba — mondja csöndesen, s elindul, az új fiú utána. Farsang elhúzza a száját, s csak amikor eltűnnek a főkapunál, dörzsöli össze a tenyerét: „Hát akkor kezdjük, a szentségit!" * — Mi lesz az új fiúval? — kérdezem Borsot. — A lehetőségek korlátlanok — feleli —, hiszen munka van, ha akar, a Hesser-gépek mögé állhat. Az asztali sót két félmodern Hesser-gépen csomagolják. Betanított munkásasszonyok követik tekintetükkel a gép mozdulatait, nyúlnak a kilós csomagokért. Amikor a gép végén teli lesz egy láda, a segédmunkás a raktár ba szállítja. Fantasztikus — mondja a műszerész. Amikor elérkezik a reggeliidő, egy asszony a gép végéhez ül, ahol lepottyannak a sócsomagok. Az ölébe helyezi a reggelijét, s miközben falatozik, a csomagokat nézi. Ha az egyik csomag rossz helyre billen, a bal kezével megigazítja, közben a jobb kezével eszik. Amikor jóllakott, int a társának, hogy cseréljenek. Akkor egy másik aszszony ül a gép végéhez, az is a bal kezével igazít, jobb kezével eszik. Tekintete a sócsomagokon, mikor végzett, szól a következőnek. Háromnegyed óra alatt mind az öt asszony megreggelizik, anélkül, hogy levennék tekintetüket a sóról. Már nemegyszer láttam a reggelizésüket, de újra és újra megcsodálom. De lehet, hogy az új fiú a töröttbors-üzembe kerül. A sótelepen csomagolják a törött borsot, sőt, a fahéjat is. A két üzem egymás mellett van az udvaron. Két álmos szemű ember kezeli a gépeket. Egy fahéjüzem, egy töröttbors-üzem — egymás mellett. Amikor vége a műszaknak, a két álmos szemű ember kikapcsolja a gépeket, s kilép az udvarra. Az egyik töröttbors-szagú, a másik fahéjszagú. A fahéjszagú és a töröttbors-szagú ember végighalad za udvaron, de nem szólnak egymáshoz, csak biccentenek. Szervusz, szervusz. Az új fiú megáll az udvaron, nézi a két embert, a fahéjszagút és a töröttbors-szagút, majd hátrafordul, a vagonok felé, ahol egy trepni épp megtelik zsákos román sóval. Aztán elindul az öltöző felé, lassú, kimért léptekkel, minden lépése alatt megcsikordul a só. A sómolnár kidugja fejét az ablakon, alatta vakító fehérség, valóságos sómező. 8