Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Vörös Károly: Tabáni epilógus

zését, az egész terület kisajátítását. Az újabb kisajátítási hullám 1910-ben kezdődött. Ez szám szerint 140 ingatlan felvásárlását és az ez után szükségképpen lebontandó épületek lakóinak elhelyezését jelentette, lakásnak vagy építési csereteleknek biztosításával. A Főváros így 1909 és 1914 között, hat év alatt még 129 ingatlant sajátított ki, vagy vásárolt meg. A telekárakra jellemző, hogy 1910-ben egy mindössze 39 négyszögöles telekért 11 500 koronát, 1913-ban 55 négyszögölért 15 700 koronát fizettek (Budapest tisztifőorvosának ennyi volt az egész évi fizetése). A Főváros azonban nem csinált rossz üzletet, hiszen az új városrész tényleges felépítését — az általa kidolgozott rendezési tervek keretein belül — a magántőkének akarta átengedni. 1913-ra a főváros összes tabáni ingatlanbirtokának értéke már mintegy 20 millió aranykoronát tett ki, és ennek áruba bocsátása hatalmas és gyümölcsöző üzletnek ígérkezett. Mégpedig közeli üzletnek, hiszen ekkorra a Tabán rendezésének végső terveit, sőt, ezek jobb érzékeltetése ériekében az új városrész gipszmakettjét is elkészítették és bemutatták a szakértőknek. Az 1914. június 23-án, egy hónappal az első világháború kitörése előtt elfogadott terv előkelő lakónegyedet akart teremteni a Tabánból — elsőként vonva be a Tabán rendezésébe a Rácfürdő épületét is. E tervek megvalósítása a Tabánnak immár azonnal megindítandó teljes lerombolását igényelte, s a Főváros tervei szerint öt éven belül az új építkezések megkezdődhettek volna. E nagyralátó tervekbe azonban — mint olvasóim már kitalálhatták — beleszólt a világháború, s hamar elvitte mindazt a pénzt, amit a Főváros a Közmunkatanács által már megvásárolt telkek átvételére és a Tabán egységes rekonstrukciójára fordíthatott volna, másrészt a háborús anyaghiány általában lehetetlenné tett minden építkezést, végül pedig az egyre érezhetőbb lakáshiány gátolta a még ekkor álló, öreg és korszerűtlen, bár túlnyomórészt fővárosi tulajdonú ház lebontását. A kisajátítások azért tovább folytak. A világháború éveiben a Főváros, felhasználva a szegény emberek megszorult helyzetét, még 105 házat sajátított ki a gyorsan romló pénzzel. (Hogy azután éppen a lakásínség leküzdésére a háború után beépítsék a Tabánba az ún. Bethlen-udvar ormótlan épülettömbjét.) Az utolsó csákányok A lakáshiány és a bérlőket védő rendelkezések, melyek még a 20-as években is megtiltották a lakásoknak megfelelő más lakás egyidejű biztosítása nélküli felmondását, a 30-as évek elejéig meghosszabbították a halálra ítélt városnegyed életét. A Tabán épületállománya ekkorra erősen lecsökkent, de magvában az összefüggő település sajátos jellegét, éppen hajdani zsúfoltsága folytán, ha foghíjasán is, megőrizte. Házai álltak, ám jó részük ekkor állagában már teljesen leromlott, karbantartásukra a Főváros egyre nagyobb összegeket volt kénytelen költeni. Lakóik azonban szívósan ragaszkodtak hozzájuk, és ha már az 1910-es években is panaszkodtak a Főváros illetékesei a régi lakók „maradiságára", mely „minden részükről várható kezdeményezést kizárt", még 1927-ben is alig találnak valakit a Tabán megmaradt 4024 lakójából, aki hajlandó volna átköltözni a Budaörsi úti modern városi házakba, vagy elfogadná a (napjainkra oly hatalmasan felértékelődött) mártonhegyi cseretelkeket. Ellenállásuk dacára is a Tabán napjai meg voltak számlálva. 1925-ben a pénzügyi konszolidáció megteremtésével ismét aktuálissá kezdett válni a Tabán rendezése. Egyelőre csak felszólalásokban, újságcikkekben. 1928 után is három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Főváros megkaphassa a Közmunkatanácstól a világháború előtt kisajátított Attila körút és Árok utca közötti teleksávot, melynek birtoklására az egész városrész — emlékezhetünk: 1909-ben felvállalt — egységes rendezése érdekében volt szüksége. Mikorra azonban 1931-ben ez a kérdés is elintéződött, a Közmunkatanácsnál készen álltak a rendezés új tervei. Ekkor alakították ki a Hegyalja út mai vonalvezetését, és egyúttal hatályon kívül helyezték az 1914. évi rendezési tervet. Az új terv a völgyben bérházakat kívánt elhelyezni, nagy udvaros, „keretes" beépítéssel, a hegyoldalon pedig szabadon álló bérvillákat. E nagy terv kivitelezésének most már nem állhatott az útjába semmiféle régi, szentimentális nosztalgia. 1933-ra ugyanis, legalábbis formálisan, megszűnt a lakásínség Budapesten (persze kérdés: kiknek a számára?). A Főváros, miután 1931-ben csere révén megszerezte az annak idején a Közmunkatanács által kisajátított telkeket is, és így az egész, mintegy ötvenholdnyi terület-Vágó József terve nek egyedüli birtokosává vált, megkapta végre a lehetőséget arra, hogy megvalósítsa régi tervét: a Tabán teljes lebontását. Azonnal neki is látnak; 1933 folyamán a halálra ítélt ter^bt 700 bérleményét felszámoltak, közülük 83-nak lakóit szükséglakásokba telepítették (jórészt a VII. kerületi Pillangó utca 13. számú házba), és összesen 4600 pengő költözködési segélyt is kiosztottak. Egyidejűleg megindult a még álló 176 épület lebontása. 1933 végén már csak 31 ház állt. 1934 folyamán a Tabán utolsó házai is eltűntek Budapest városképéből, csupán az a kicsiny házcsoport maradt meg a tabáni plébániatemplom körül, az Attila út, Döbrentei utca, Apród utca által határolt területen (részben a mai napig is), mely kívül esett a kisajátítási terület határán. A Tabán lebontását kárhoztatok később legfeljebb abban találhattak bizonyos fanyar vigasztalást, hogy Budapest ostroma ennek, az akkor már parkká alakított területnek esetleg mégis meghagyott öreg házait amúgy is teljes romhalmazzá változtatta volna, mint ahogy a lövedékek és bombák nyomán a felszabadulás napjára az egész park is teljesen megsemmisült. A teleküzlet perspektívái A Tabán lebontása, persze, nem volt öncél: mint már többször is utaltunk rá, hatalmas üzleti érdekek álltak mögötte. 1934 végén atabáni telkekösszes