Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Vörös Károly: Tabáni epilógus

VÖRÖS KÁROLY Tabáni epilógus A régi Tabán immár fél évszázada hiányzik Budapest térképéről és városképéből. Ám a nosztalgia, a város régi, intim hangulatait felidéző s a felidézésüket segítő tárgyak, épületek és kellékek iránti érdeklődés ma is elevenen tartja emlékét, a nosztalgia törvényszerűségei szerint megszépítve macskaköves utcáit, eltüntetve hajdani városképének megsűrűsödött ráncait, életformájának a kortársak előtt egyre nyomasztóbbá vált szegénységét. Az emlékezés — melyet a magyar irodalom és művészet számos alkotása is táplál — napjainkra egy, ugyan a régiség bájával fénylő, de mégis élő, eleven várost idéz — pedig valójában a Tabán a legöregebb emlékező emlékezetét is meghaladó időtől fogva, immár több mint száz év óta omladozó és állandóan pusztuló, halálra ítélt városrész volt, mely már csak az odatévedő idegeneknek jelentett romantikát — saját maga megújulásának minden reménye és lehetősége nélkül. Az alábbiakban a nosztalgia Tabán-képének másik oldalát, a Tabán hanyatlásának történetét kívánjuk elmondani: a történet száraz, fekete-fehér epilógusát. Tűzvész és újjászületés Jóllehet maga a település és annak rendje alapjaiban a középkorból származik, az a városrész (utcahálózat, épületállomány stb.), amelyet a 19. század végétől kezdve egyre gyorsuló ütemben tüntettek el a városrendezés csákányai, a maga fizikai valóságában csak a 19. század legelejéig nyúlt vissza. Ekkor, 1810. szeptember 5-ének délutánján egy kádármester házában, nyilván a szüretre készülő hordók kiégetéséből, tűzvész támadt, mely hamuvá változtatta az egész Tabánt, sőt, a Vár és a Duna közötti városrészt, a Halászvárost is, egészen a mai Corvin térig. Több mint 500 ház, mintegy ezer család otthona pusztult el lakóinak vagyonkájával együtt, így azután nem csoda, ha 1933-ra a városrész szakszerű műemléki felmérése — érdekes és régies összhatása ellenére is — alig 40 valamilyen szempontból értékes épületet, illetve épületrészt talált a Tabánban. Azok is túlnyomórészt a tűzvész utáni építkezések stílusjegyeit viselték magukon: copf, empire, klasszicista, esetleg romantizáló elemeket. A katasztrófa után ugyanis hamar megindult a Tabán újjáépítése, méghozzá okulva a tűzvész tapasztalatain. Az egymásra zsúfolódott házak korábbi, szinte keleties összevisszaságában új utcákat nyitottak, és az ugyancsak a nagy tűzvész hatására létrehozott Budai Építési Bizottmány előírta a szakszerű építkezést, tűzfalak építését és jobb építőanyagok használatát is. Ami persze nem jelentett védelmet az olyan újabb természeti csapások ellen, mint az 1838-as vagy az 1876-os árvíz, melyek a Tabán Duna-parti részein — de még a városnegyed más részében is — számos házat elárasztottak és elpusztítottak. A szegénység világa Sem az építészeti szabályozások, sem a természeti csapások nemigen változtattak azon a tényen, hogy a városnegyedben — amint már kezdettől fogva — továbbra is nemcsak Budának, hanem szinte egész Pest-Budának legszegényebb emberei húzódtak meg: a Naphegynek, a Sas hegynek, a Gellérthegy déli oldalának szőlőműveléséből napszámosként éldegélő, vagy legfeljebb apró szőlőbirtokkal rendelkező emberek, közöttük egy, csupán kézműiparból vagy szőlőművelésből megélni már nem tudó, s így a kettővel együtt próbálkozó réteg is. Meg azok a szegény emberek, akik Pécs és Székesfehérvár felől a Gellérthegy alatt Budára bevezető főútvonalak mentén, továbbá a 19. század elejének még híres tabáni hetipiacai folytán egyaránt élénk forgalomban a teherhordástól a pecsenyesütésig, vagy a bormérésig mindennel foglalkoztak. E lakosság jelentős hányada rác volt: nemcsak a városrész (Rácváros) vagy a Rácfürdő emlékeztetett erre, hanem a budai szerbek vallási központjaként szolgáló bájos, rokokó díszes ráctemplom is. így azután nem csodálható, ha e szegény emberek lakta és szegényes házacskákkal beépített városnegyed már nem tudott bekapcsolódni a fővárosnak a polgári forradalom után kibontakozó, hatalmas arányú fejlődésébe. A Tabán fejlődése végleg megállt, új házak alig épültek. Kilátás a tabáni kapun át a Gellérthegyre, 1836. Varság Jakab olajfestménye