Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Szakolczay Lajos: BSE-kosár — csemege

SZAKOLCZAY LAJOS B SE-kosár—csemege A Budapest Sport Egyesület női kosárlabdacsapatáról A palánk alatt Egy edző és csapata A sportkrónika, valószínű, csak enynyit fog följegyezni: BSE—AS Villeurbanne 65-61. Meg azt, hogy a női kosárlabda-csapatok küzdelme a Ronchetti Kupáért zajlott, 1983. február 23-án. A néző azonban, aki ott volt a városmajori sportcsarnokban, nem csupán a döntőbe jutás tényét jegyzi meg, hanem azokat a pillanatokat is, melyekért érdemes egy-egy sporteseményre kilátogatni. Könynyen indult a visszavágó: Franciaországban egy ponttal nyert a BSE, most csak győzni kellett. S mindenki erre a győzelemre várt, bár az újság hírül adta, egy-egy játékos nem teljesen egészséges. De a BSE lányait hajtotta a szívük, még a lábadozók is kitettek magukért. Pedig mily ellenállhatatlanok voltak a franciák: erőszakosak, kemények. S ahogy lenni szokott, minden sikerült nekik a nem egészen csúcsformában lévő magyar csapattal szemben. A gyűrűn táncoló labdák beleszédültek a kosárba, az ellenfél középjátékosának remegett a keze — 26-26-nál Németh Ági mindhárom személyit elhibázta —, s végül azt is elérték, hogy a két méter magas center kipontozódott. Ahogy fölmutatták a BSE játékosának az öt személyi hibát jelző táblát, a francia csapat kispadjáról fölugrott az edző: nyertünk! A hazaiak mestere, Szabó Ödön, odasúgta segítőjének, Bácsalmási Lászlónak: „Figyeld meg, a mieink úgy összekapják magukat, hogy rájuk sem lehet ismerni." És Szabó Ödönnek igaza lett: „lányai" nem hagyták kiénekelni a szájukból a sajtot. Űzték, hajtották az ellenfelet, s alig nyolc perc múlva a pályán fölborult a rend. A játékosok egymás nyakában: az egyik sírt, a másik nevetett, volt aki csak ült, maga elé nézve. Győztek, s ez mindennél többet jelentett: gyógyírt a valószínűleg elvesztett bajnokságra (lapzárta után vált bÍ2onyossá: a hazai NB I-et a Vasas Izzó csapata nyerte —• Sz. L.); a csapatról méltatlanul keveset mondó újságcikkekre, a kétkedők — kételkedő „bennfentesek" — kézlegyintésére, az ilyen-olyan mendemondákra. A Ronchetti Kupa döntőjébe jutásért vívott mérkőzés a szív diadala volt. Egymást segítő, egyik a másikat biztató közös ténykedés: csapatmunka. Németh Ági ponterőssége, Tarkovács Andrea és Nagy Csilla épp kellő időben szerzett négy-öt kosara, Kósa Emília győzelmet bebiztosító találata, Fodor Katalin és Sepsei Andrea — az irányító „tűzlányok" — csapatot mozgató hadrendje hozta a sikert. És főképpen az, akiről talán a legkevesebb szó esik: Szabó Ödön mesteredző. Szabó már-már megbocsáthatatlan előnyt ad edzőtársainak: halk szavú, szerény. Mintha az elmúlt tizenkét év alatt nem is ő nyert volna hat (!) magyar bajnokságot, öt (!) Magyar Népköztársasági Kupát csapatával, mintha nem ő vezette volna lányait egyegy rangos kupában rangos szerepléshez. (Bajnokcsapatok Európa Kupája 1979: második helyezés; Ronchetti Kupa 1982—83: első helyezés.) És folytathatnók a nem mindennapi eredménylistát: a Tanács Kupán tízből kilenc (!) alkalommal első hely, a Felszabadulási Kupa kétszeri megnyerése, a Mettinai Nagydíj (1980) elnyerése, a Bayern Kupa (Leverkusen) négy első helye mind-mind Szabó Ödön sikere is, jóllehet ő szeretne a háttérben maradni. Akárkivel beszéltem róla, mindenki megemlítette: rajonganak érte a játékosok, sőt — amit kevés edző mondhatna el magáról —, tűzbe is mennének érte. Napjaink sportja, az űzött-hajszolt eredményesség, szigorú, katonás módszereket követel a tanulóktól. Szabó éppen az ellenkezőjéről híres: simogató, emberi szaváról. Ez az emberi hang — ha az irodalomban nem idegen, itt se hangozzék tolakvóan: vox humana — csodákra képes; toborzó és összetartó erő. Bár nem hanyagolható el az sem, amire irányul: az eredményesség, de — és ez szokatlan a ma sportjában! — nem minden áron ennek hajszolása az üdvözítő. „... azonnal vettem egy Dsida Jenő-kötetet.. A franciák elleni mérkőzés után tíz nappal találkoztam Szabó Ödönnel. A sportegyesület klubházában várt. Jó három óra volt még az esti edzésig, nyugodtan beszélgethettünk. — Több, mint egy évtizede került a BSE-hez. Hogyan? — 1970 októberében kerestek meg félhivatalosan, vállalnám-e a feladatot, ami természetesen a fővárosba költözéssel járt együtt. Decemberig vajúdtam, majd a nagyon megtisztelő kérésre igent mondtam. Izgatott, hogy miként tudom elfogadtatni magamat az akkori nagy csapattal, hiszen Szekszárdon nem élvonalbeli játékosokkal foglalkoztam. Ott más volt az igény: edzőként — testnevelő tanári diplomával a zsebemben — kicsikkel és felnőttekkel, kezdőkkel és haladókkal dolgoztam. Reggel hétkor megkezdtem a kosárlabda-oktatást, és szinte este tízig ügyködtem. — Nem unta meg az állandó készenlétet? — Egy-egy siker földobta az embert — persze kisebb sikerekről volt csak szó, nem az országos bajnokság megnyeréséről —, és ez kárpótolt az egész napos munkáért. Természetesen ott nem volt olyan támogatás, mint a BSE-nél. Bár az anyagi helyzet itt sem a legrózsásabb. A szakosztály évek óta óriási nehézségekkel küzd, lányaink — a többi, hasonló eredményt elért csapathoz viszonyítva — minimális dotációt kapnak. A Fővárosi Tanács nem gazdája igazán az egyesületnek, talán egy kicsit jobban figyelni kellene rájuk az illetékeseknek. — Ilyen szintű eredményekért mások több juttatást kapnak? — Úgy tudom, igen. Elég csak a Vasas Izzóra és a Budapesti Spartacusra hivatkoznom. De más tanácsi csapatok is — például a Zalaegerszegi TE és a Kecskeméti SC — jobb anyagi körülmények közt dolgoznak. Elképzelhetetlen, hogy a száznál több tanácsi vállalat ne tudna valahogy segíteni gondjainkon. És most nem kimondottan csak a női kosárlabdaszakosztályra gondolok. Az új városmajori sportcsarnok átadása, pénz hiányában, évek óta húzódik, pedig a falak már állnak, és tető alatt van az épület. — A csekély dotáció ellenére is megy a szekér... 16