Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Seregi László: Mérnökkesergő

SEREGI LÁSZLÓ Mernökkesergő Dr. Palotás László felemeli a hangját: — Mindenkit arra kérek, hagyja békén a magyar mérnököket ! Ötven éve vagyok a pályán, higgyék el, láttam már egyet s mást életemben, nyugodt szívvel ki merem hát jelenteni, hogy képességek dolgában bármely ország fiaival felveszik a versenyt. Sajnos, nem rajtuk múlik, hogy bizonyíthassanak. Mostanában borúsabb arccal jár-kél a világban a Budapesti Műszaki Egyetem nyugalmazott tanszékvezető tanára. Akárhová teszi is be a lábát, folyton azt hallja, hogy baj van a műszaki értelmiséggel, enyhén szólva nem állnak helyzetük magaslatán. A szélsőségesebbje még azt a pénzt is irigyli, amit az oktatásukra fordítanak. Félmillió egy diplomáért? Ugyan kérem, ez azért túlzás — heveskednek, majd egy merész fordulattal elmagyarázzák, hogy népgazdaságunk jelenlegi helyzetében nem szabad pazarolni értékeinket, s nekünk sokkal inkább volna szükségünk becsületes marósokra meg esztergályosokra, mint fehér köpenyes „mérnök urakra". Véleményüket arra alapozzák, hogy a szakmunkás olcsóbb és hasznosabb a mérnöknél. Ami persze nem felel meg a valóságnak. Hiszen a fiatal, amíg megszerzi a diplomát, csakugyan sokba, félmillió forintba kerül. Ám aztán már csak egy fehér köpenyre, egy íróasztalra meg egy HB-s ceruzára tart igényt, szemben az esztergályossal, aki gép nélkül meg sem tud moccanni. És ez a gép általában csak milliókért szerezhető be. Konvertibilis valutáért. .. * — Hangulat van ellenünk, öregem. Szinte már nincs is semmi presztízsünk. Úgy beszélnek rólunk, mint valami hererétegről — mondja az egyik ismerősöm, s tudom róla, hogy idegen társaságban féltve őrzi az inkognitóját, még véletlenül sem árulná el, hogy mivel keresi a kenyerét. Viselkedése, hagyjuk meg, nem éppen etikus. De hát azért tanultuk a szemináriumokon, hogy olyanok leszünk, amilyenné a környezetünk alakít bennünket. Ezzel korántsem azt akarjuk állítani, hogy nálunk a körülmények nem kedveznek az etikus magatartási formáknak, csupán elmorfondírozunk azon, vajon helyes-e parlagon hagyni diplomás emberek százainak, ezreinek képességeit? Vagy tán tévedne a professzor? S mégiscsak a képességekkel lenne baj? Dr. Orosz Árpád, a BME oktatási dékánhelyettese nem kíván ismétlésekbe bocsátkozni. Már csak azért sem, mert messzemenőkig osztja Palotás László nézetét. Csak annyit jegyez meg, hogy az egyetemi oktatás nincs válságban, s — a közhiedelemmel ellentétben— igenis az életre készíti fel diákjait. A bonyodalom inkább abból adódik, fűzi tovább gondolatait, hogy mindenki mást és mást ért Élet címszó alatt. Van, aki úgy véli, hogy az egyetem akkor dolgozik jól, ha valóságos specialistákat indít útjára. Márpedig erről szó sincs: az intézményben egyedül és kizárólag a leendő hivatás alapjait lehet és kell elsajátítani. Aztán már minden a belső igényességen múlik. * No meg szerencsén. Merthogy egyáltalán nem mindegy, ki hol kezdi pályafutását. T. Ferenc például még ma is átkozza azt a percet, amikor úgy döntött, hogy belép a híres textilgyárba. Pedig eleinte felettébb jól érezte ott magát. Két nap múltán fogadta az igazgató. Leültette, kávéval és konyakkal kínálta, majd elmesélte az újoncnak, mit is várnak tőle, melyek a legsürgősebben megoldandó feladatok. Egyszóval, komolyan vette a fiatal mérnököt. Aki ettől fogva nyitott szemmel járta az üzemeket, gyűjtötte az adatokat és az ellenségeket, gyártotta a jelentéseket. Hiába. Többé nem jutott be az igazgatóhoz. Egy év után ki is lépett. Nyomómú'helyt nyitott Óbudán. Jól keres, ám ha mélyebben néz a pohár fenekére, bevallja, hogy másképp képzelte az életét. Ki vonja, vonhatja felelősségre az igazgatót? Jogilag: senki. Csupán az erkölcs nevében kérhető számon felemás viselkedése. De ki képviselje az erkölcsöt, magyarán: a mérnöki társadalmat? A felszabadulás után létrejött a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete, de alig néhány évig működhetett. A műszaki értelmiség érdekvédelmi képviselet nélkül maradt. Igaz, hamarosan megalakult a MTESZ, de az egyesületi szövetség csak szakmai kérdésekkel foglalkozik, nem hajlandó kiterjeszteni működési körét. Holott a mérnökök úgy érzik, valaminek történnie kell, lassan az egyetlen társadalmi réteggé lesznek, amelynek nincs saját érdekvédelmi szerve. B. János egyik gépgyárunkban dolgozik. Igazán kijön a munkásokkal, néha még a nagyobb névnapokra is elhívják, annyira kedvelik, de attól óvakodnak, hogy bármit is az orrára kössenek. Megvan a három lépés távolság. S ez érthető, hiszen ha jól belegondolunk a dolgokba: alapvetően másképp élnek, mások a gondjaik, mások az örömeik. És mégis: ugyanahhoz a szakszervezethez tartoznak. Márpedig a vasas és a mérnök nem azonos fogalmak, vonja le a következtetést B. János, s kérdőn néz rám: miért érünk mi kevesebbet bárkinél? * Dr. Orosz Árpád adatokat sorol. Fejből. Látni, ha éjszaka, álmából zavarnák fel, akkor sem tévesztené el őket. Kiderül, hogy az utóbbi években alaposan megcsappant az érdeklődés a műszaki pályák iránt. Korábban ötszörös-hatszoros túljelentkezés is előfordult, tavaly viszont már mindenkit felvettek, aki teljesítette a minimális követelményeket. És az sem esett kétségbe, akit elutasítottak: tárt karokkal várt rá a szakfőiskola, örült, hogy betöltheti a keretszámát. Miért nem vonzó a mérnöki hivatás? H. Péter statikusnak készült. Úgy érezte, ha valakinek, hát a statikusnak nagy az ázsiója. Elég egy apró hiba, s összedől a ház. Csábította a felelősség, az, hogy mindig élesben kell majd dolgoznia, soha nem engedheti meg magának a lezserkedést. Péter el is érte a célját, statikus lett az egyik tervezőintézetnél. Aztán a Schönherz Zoltán úton leszakadt a OKGT-székház első emelete. Attól fogva remegett a keze, ha meg kellett állapítania a biztonsági együtthatókat. Az orvos végül megsúgta a feleségének, vegye rá a férjét, hagyja ott az állását, máskülönben a gumiszobában végzi. Óriási felelősség, kevés meg-14