Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Polgár Ernő: Kétlaki éle

POLGÁR ERNŐ Kétlaki élet nagyon szerette..." Amott egy öregember a pénzét számolja. Fizetés volt a héten. Bizony, nem sok maradt belőle. „Az isten verje meg, csak ne kéne vele elszámolni" — dohog csendesen, majd nagyot húz a borosüvegből. Azután csak néz maga elé, mintha azt fontolgatná, mit mond majd a feleségének. Belép két idős hölgy, fintorogva mennek át a kocsin. Van két szabad hely, de nem ülnek le. — Vegyünk első osztályú pótjegyet! — Nem is sejtik, mert talán csak ők ketten nem ingázók ezen a személyvonaton, hogy már az is megtelt, főleg ingázó vasutasokkal. Felcsendül a MÁV-szignál: Személyvonat indul azonnal... Néhány perc múlva megmozdul a szerelvény, és hét óra felé már alig látszanak Budapest fényei. * K. J. kopott, öreg hátizsákjával s egy háromliteres demizsonnal a kezében Pesterzsébeten száll fel a vonatra. A hátizsákot a fejem fölé teszi, a csomagtartóra, ő maga mellém telepszik, ölében a demizsonnal. Aztán hol cigarettával, hol meg pálinkával kínál. — Kóstoljuk meg! — mondja mindig, amikor kortyol a demizsonból. Majd rágyújt, később felém nyújtja hatalmas, száraz kezét: — Janó! így hívnak a faluban. Csak Janó, és mindenki tudja, hogy rólam van szó. Ismer engem mindenki, perfekt vagyok a plébánossal és a párttitkárral is. — Hol dolgozik? — Az útépitőknél. A sógor hívott, amikor meghalt az asszony. Fiatal voltam még akkor, harminckét éves. Húsz éve. De már a sógor is meghalt. Egyedül járok dolgozni. Vasárnap este csomagolok magamnak. Szalonnát, sonkát, babot a hátizsákba, három liter pálinkát és bort. Van két hold szőlőm, azt müvelem, amikor otthon vagyok. Szombaton és vasárnap. A pálinkát is én főzöm. Jó törköly. Tavaly annyi volt, még árultam is. — Van Budapesten lakása ? — Nekem? Minek volna? Mindenfelé dolgozunk, ott alszunk, ahol éppen vagyunk. Egy héten négy éjszakát. Hétfőtől csütörtökig. Pénteken már hazamegyek. Hetente kétszer főzök magamnak. Bablevest, sonkával. Reggel és délben szalonnát eszek, csak kenyeret kell venni. Hétfőn este megfőzöm a levest, az jó keddre is, aztán szerdán megint főzök. Pénteken este már otthon eszek. Anyám elém tesz egy egész tyúkot. Tejfölösen. Azt szeretem a legjobban. Meg a mákos tésztát. A vonat lassítani kezd, az öreg elköszön. A tekintetéből derű sugárzik. * B. Z. és Sz. K. hasonlítanak egymásra, pedig nem rokonok, csak falubeliek. Egy munkahelyen dolgoznak. — Megszoktuk már Pestet. Együtt mentünk fel három éve. Általában minden hétvégén hazautazunk. Jó otthon is. — Én már nem tudnék falun élni — folytatja Sz. K. — Megszoktam, hogy villamoson közlekedek. Otthon a téeszben dolgoztunk. Állatgondozók voltunk. — Nem gondolt arra, hogy szakmát tanuljon? — A nyolc osztályt sem végeztem el. Háromszor is megbuktam. Jó nekem így is! — A hatezer mindig megvan — mondja elégedetten B. Z. — Jó cég a mienk. Nem kell sokat dolgozni. Behozzák a dögöt, a már megfelelően előkészített kutyát, macskát, rendesen megnyúzva, ahogy kell. Mi csak a hússal és csonttal dolgozunk! Egy nyúzott macskáért a központban húsz forintot is fizetnek. Van, aki csak ebből él. Az utcán rengeteg a kóbor állat. Reggel bizonyos mennyiségű kutyát, macskát bedobálunk az üstbe, s lefőzzük a csontról a húst. Olyan illata van, mint a húslevesnek. Aztán levakarjuk a csontokat, amelyekből összeállítjuk a csontvázat. Azt mondják, az iskolák megveszik. — Mivel töltik a szabad időt? — Csavargunk a városban. * R. T. harmincöt éves, vonzó külsejű elvált asszony, foglalkozása: népművelő-könyvtáros. A Bács-Kiskun megyei „távolsági ingázók" ezreinek egyike. — A vidéki ipartelepítések ellenére is létezik olyan ingázó réteg, amely lakóhelyéről távolabbi munkahelyre, főleg Budapestre vagy más nagyobb ipari központba jár dolgozni. Azt hiszem, az előzmények az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Sokan előbb a kíméletlen beszolgáltatások, később a tsz-szervezés miatt hagyták ott a földet, és ipari városokban vállaltak munkát. Nagyapám eleinte azért utazott föl Pestre, hogy valamelyik piacon megvegye mindazt, ami a beszolgáltatásból hiányzott. Nem tudott elegendőt termelni. A harmadik alkalommal már haza se jött. Keresett munkát magának. Csak vasárnaponként láttuk. — Miért jár el dolgozni? — Mert összeütközésbe kerültem a falu vezetőségével. Bemutattam a fiataloknak a Jézus Krisztus szupersztár című musicalt, s akusztikai szempontok miatt erre a célra a katolikus templom volt a legalkalmasabb. Egy barátomtól kaptam a magnófelvételt és a szövegkönyvet. (Komjáthy György csak jóval később mutatta be a rádióban.) Szinte hihetetlen, milyen botrány kerekedett. A történelmi bevezetőt, a Bibliát ismertető előadást sem értékelte a vezetőség. A személy-19