Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Polgár Ernő: Kétlaki éle

zeti anyagomba belekerült, hogy politikailag nem vagyok megbízható. Budapesti munkahelyemen persze mosolyogtak az egészen. * Tíz óra múlt néhány perccel, a vonat nemrég hagyta el Kiskunhalast. A kocsikban alig pislákolnak az égők, a kalauznak zseblámpára van szüksége. Belép egy középkorú férfi, az utasokat szemléli, majd igazoltat egy fiatalembert. Közeledünk a jugoszláv határhoz. Egy óra múlva Bácsalmáson leszünk. — Ebben az évben legalább tizedszer kéri a személyi igazolványomat ! Direkt csinálja! A múltkor megkérdeztem tőle, miért szúr ki mindig engem. Azt felelte: mert olyan anyagyilkos képem van — kesereg P. T., s kétségbeesetten néz rám. — Nincs is kedvem gyakran hazautazni! Ha anyám nem élne, nem is jönnék többet. A múltkor csak akkor engedtek utamra, amikor megmondtam, ki a tanácselnök a faluban. Még szerencse, hogy tudtam az új elnök nevét. A régit ugyanis elküldték, mert kiderült róla valami disznóság. Sose volt valami tiszta ember. Az ötvenes években nagyon nyalt Rákosiéknak! A „hatholdasokat" már a neve említésekor is kiverte a veríték. — Itt született ezen a vidéken? — Igen. Itt éltem húszéves koromig, M. községben. Apám — aki szintén „hatholdas" volt — korán meghalt, az általános iskola befejezése után nem volt más választásom, dolgoznom kellett a tsz-ben és otthon, a háztájin. Anyám segített, amit tudott. Gyarapodtunk szépen, megvoltunk mi ketten, de nekem valahogy üres maradt a világ. A katonai szolgálat alatt összebarátkoztam egy őrvezetővel, leszerelés után rábeszélt, hagyjam ott a tsz-t, menjek városra dolgozni. Anyám nagyon sírt, sopánkodott. A háztájit kiadtam részes művelésre. Anyám a kiskertben megtermel mindent, ami a konyhára kell. Ezeregyszáz forint nyugdíjat kap apám után, én ezerrel toldom meg minden hónapban. Eleinte nehéz volt, mert nekem se maradt valami sok. De jó erőben voltam, a kőfejtőknél dolgoztam. Komolyan vettem a munkát, s a pénzem is egyre több lett. Egyszer megkérdezték, nem akarok-e tanfolyamra menni. Jelentkeztem. Jó eredménnyel el is végeztem, s most már csak gombokat nyomogatok. De a nehéz munkát ma sem vetem meg. Amikor hazamegyek, megcsinálok mindent a ház körül. Anyám már nem bírja. Szeretek olvasni, moziba járni, tévét nézni, de kevés az időm. Minden hétvégén hazajövök. Délután kettőig dolgozom, utána sietek az állomásra. Egy óra Pestre, a Nyugati pályaudvarra, onnan át a Józsefvárosba. Ha szerencsém van, ülőhelyet is találok. Jóval éjfél után érek haza. Hétfőn reggel utazom vissza. Délre érkezem meg, délután dolgozom. Szórakozásra marad tehát a kedd és a szerda este, de pihenni is kell valamikor. Szeretem a munkámat, különbnek érzem magam azoknál a falumbélieknél, akiknek hétszámra az a szórakozásuk, hogy ötszáz forintos alapon kártyáznak a kocsmában, s ha elfogyott a pénzük, megteszik tétnek a Zsigulijukat. Én azt mondom, nem csak a pénz boldogítja az embert. Anyám szomszédságában él egy paraszt, a gyerekeit vasszigorral tartja, sehová nem engedi őket. Szinte éjjel-nappal dolgoznak. Ez az ember az egyik tsz-nek — hogy az elnökség a vesztességgel zárt év ellenére rendes összeget tudjon fizetni a tagoknak zárszámadáskor — kétmillió forintot adott kölcsön. Nem irigylem tőle, legyen neki még ötször annyi, a sírba úgyse tudja magával vinni! * B. I. ritkán utazik haza, esetleg nagyobb ünnepeken, húsvétkor, karácsonykor. De a búcsút sem hagyja ki sohase, mert az szülőfalujában, Cs. községben, igencsak jeles alkalom. Ilyenkor mindenki ünnepel. Már hetekkel előbb nagy a sürgés-forgás, a rendesebbje még a házat is kimeszeli. Sárgába, zöldbe öltözik a falu. Az asszonyok a konyhában serénykednek, megcsappan a baromfiállomány. Hazalátogatnak a gyerekek, eljönnek a rokonok, még Jugoszláviából is. Olyan a falu, mint egy nagy család. Cs. községben bunyevácok élnek. — Bizony, régen voltam otthon. Talán karácsonykor. Pedig várnak a szüleim nagyon, csomagot is küldtek a múlt héten. Sült kacsa volt benne. Azt írták, mindenképpen jöjjek. Jönnék én többször is, ha időm engedné. Sokat dolgozom, kell a pénz a társasági élethez. Mi, bunyevácok szeretjük, ha zajlik az élet körülöttünk, szeretünk mulatozni. Bizony, néhány ezer forint semmi egy hétvégére. Építőipari vállalatnál dolgozom, brigádvezető vagyok. Csak fiatalokat foglalkoztatok. A srácok egy része a cégnek dolgozik, a többi pedig maszekol. Én szerzem a munkát. Akik a vállalatnál melóznak, ugyanúgy hajtanak a maszekolásban, mint a többiek, úgyhogy a teljesítmény is megvan, mindenki jól jár. Otthon nem menne így. Nekem nincs okom a panaszra. Vettem egy házat Pesterzsébeten. De nem lakom ott, megszoktam az albérletet. Az éjszakai élet után nincs kedvem hazamenni a vüág végére. Kiadtam a házat az IBUSZ-nak. Ha nem volna más, csak ebből jól megélnék. Ha találnék egy szép, kertes villát valahol a Rózsadombon, megválnék tőle. Van egy Dáciám, de most bedöglött. Kéne valami jó kocsit venni! • T. K. szülésznő, a B.-i szülőotthon megszüntetése óta Budapesten dolgozik. A gyakran „hajszás" életritmust a kényszerű jövedelemszerzés miatt vállalta. — A város — ha nem is minden tekintetben — jobb keresetet, kedvezőbb munkakörülményeket, esetleg demokratikusabb viszonyokat, az érdeklődésemhez közelebb álló munkát és általában nagyobb választási lehetőséget kínál. Számomra vonzó a városi életforma. Néhány hónap múlva férjhez megyek, és akkor vége az utazgatásnak. — Megváltoztatta a nagyvárosi környezet? — Teljesebb életet élek. Budapesten az alapvető szolgáltatások és az egészségügyi ellátás színvonala jobb. Ott, ha elromlott a televízióm, tolhattam kerékpáron a Gelka-szervizbe. Könnyebb az élelmiszer beszerzése is, mint falun. Bontott csirkét ott csak hetente egyszer árultak az élelmiszerboltban. Jóféle sajtot jóformán csak „ismerős" kapott. Nem beszélve a gyors ruhatisztításról, mosószalonról és a társaságról, szórakozásról és sok minden másról! A kényelmetlenségek ellenére mégis nagyon sajnálom a régi munkahelyemet, elképzelni sem tudom, hogy most minden vajúdó nőt mentővel szállítanak B.ről Bajára, mikor a faluban egy jól működő szülőotthon volt. A jövedelem jóval több volt ott, mint most. Bár a főorvosom néha egy nap alatt keresett annyit, mint én egy hónapban. Ellentmondást nem tűrő ember volt, a feleségét „nagyságának" kellett szólítani. A gyerekeiket nyaranként Londonban, Nyugat-Németországban taníttatták, ők maguk, ha csak tehették, Pestre utazgattak színházba, operába, míg egyszer egészen Münchenig jutottak. Azóta sem jöttek haza. Kint maradtak. Klienseik egy része az ott élő bácskai svábokból és hozzátartozóikból verbuválódik. * Z. K. jól öltözött, magas, fekete hajú, huszonnyolc éves. Szülőfalujában, J. nagyközségben villanyszerelő szakmát tanult. Kétéves katonai szolgálat után a fővárosban helyezkedett el, a gyógyszertárak karbantartó részlegénél. Naphosszat a várost járta, egyik gyógyszertárból a másikba villamosozott, ellenőrizte az elektromos készülékeket. Utánanézett, betartják-e a biztonsági előírásokat. Időnként megjavított egy-egy villanykapcsolót. Gyakran járt napközben moziba, s ha este unta magát, megnézte ugyanazt a filmet még egyszer. — Volt egy barátnőm, de nem sokáig jártunk együtt. Albérletben laktam, ahova nőt nem vihettem. Egyszer-kétszer titokban felmentünk ugyan, de észrevették. Nem garniszálló ez, hozták tudomásomra. Ha nem tetszik, keressek magamnak más szobát! Nősülni nem akartam, lakás nélkül, pénz nélkül semmire nem mentünk volna. Másik albérletet sem kerestem, jobbat úgysem találtam volna. Különbejáratú szobát, fürdőszoba-használattal, havi hatszázért! Ilyen nagyritkán akad. így otthagytam a lányt. Sokáig nem volt viszonyom senkivel, nagyon egyedül éreztem magam. Egyszer egy gyógyszertárban az asszisztensnők unalmukban szerelmi kalandjaikat mesélgették, s nem vették észre, hogy én is hallom a beszélgetésüket. Egyikük ízesen részletezte, müyen görbe estét rendezett. Kihasználta, hogy a férje külföldre utazott, s a gyógyszertárból hazafelé menet megismerkedett egy sráccal. Vacsorát főzött neki, az meg elfeledtette vele a korát. Gondoltam, megpróbálom én is ezt a változatot. Egyik este céltalanul sétálgattam, egyik villamosról a másikra ültem, mikor észrevettem, hogy egy nő kedvesen mosolyog rám. Odaültem mellé, megszólítottam, s amikor leszállt, udvariasan lesegítettem, elkísértem. Másnap vacsorára hívott. Az első alkalpmmal egy arany pecsétgyűrűt adott — mondja felvágósan, amiben az is benne van, hogy nem kell őt félteni, már nincsenek anyagi gondjai. A vonat egy kanyar után J. nagyközség vasútállomására érkezik. Z. K. megigazítja nyakkendőjét, ujjaival elrendezi a frizuráját. Megérkezett. Alig van már utas, csendesebbek a kocsik, ritkán hallani zajokat, itt-ott még kidobnak egy-egy sörösüveget az ablakon. 20