Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: A 26-os holttest

Márta néni kiállításon se millió, se százezer forint, ami túlkiadása van, az oly csekély, hogy igazán nem érdemes róla annyit lármázni. Mit is akarnak tőlem..." Katona Béla mentegetőzik. Még hogy az ő cikke bántotta volna meg ezt a talpig becsületes, nagyszerű embert?! Mások igen! Azok mocskolták! Most meg mindenki mossa kezeit és őt rágalmazza! „Súlyos idegbaja elől a halálba menekült" — véli a Vasárnapi Újság. — Túlságosan is féltette a magyar műkincseket, éjszakákon át vizitálta a pavilont, megvan-e minden — sokan így magyarázzák az esetet. Érzékeny volt, nem erre a világra való — mondják mások. A magyarországi örmények folyóirata, az Arménia fogalmazza meg a pontos kórképet: „Ha el nem fogadja a kormánybiztosságot, még most is életben lenne. Korbuly József lapja: a Hazánk közölt egy képet, melynek czíme: Tetemrehívás. Lukács a ravatalon, lábainál egy csúf női alak, melynek ruháján ez van: .Rágalom'. A kép alatt pedig ez olvasható: „Én őt meg nem öltem, Hanem a tőrt én adtam neki." És ez a kép mondja az igazat. Nem zavart állapotában ugrott a Duna hullámai közé, hanem erre a szerencsétlen lépésre előre el volt határozva. »Engedj meg, hogy oly sok kellemetlenséget okoztam neked« — így szólott utoljára nejéhez... Ez búcsúzás volt. És aki így szól, az elméjében nem zavart, az el van határozva a legvégsőkre is. Igen, mert a megtestesült becsületesség a nemtelen, meg nem érdemlett rágalmat nem tudta elviselni. Én, ha helyette vagyok, kifizetem az egész különbözetet, azután lemondok minden állásomról, még a képviselőségről is, és megyek Zalatnára — pihenni. »Beatus ille, qui procul negotiis.« És ő a boldogságot — mert megutálta az embereket, nem a magányban: Zalatnán, hanem a hullámok közt kereste." Jókai is ilyesmit gondolhatott, amikor részvéttáviratában leírta: „Ha a hazafiúi nagyságnak, a közhasznú munkásságnak, a példás becsületességnek, a kiérdemelt hírnévnek ez a végjutalma, miért küzdjük akkor végig az életet?" Lukács Bélát, ő császári és apostoli felsége valóságos belső titkos tanácsosát, a vaskoronarend vitézét, az orosz fehér sasrend és a szerb Takova-rend nagykeresztesét, a francia becsületrend tiszti nagykeresztiének tulajdonosát, Marosvásárhely országgyűlési képviselőjét január tizedikén kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőbe. Nyolc gyászkocsi, hatvan, gyászfátyolokkal ékesített bérkocsi vonult a koporsó után, száz államvasúti altiszt és száz postatiszt kordona között. Gyászbeszéd nem volt. Egy hétig lengett még a fekete lobogó a Képviselőházon s a minisztérium épületén. Aztán elmúlt ez is. Akik annak idején tanúi voltak sikereinek, éppúgy elfelejtették, mint az összecsődült járókelők — pedig hogy megbámulták — ott, a közraktár előtt a Duna-parton, azon a hideg januári délutánon a jég között imbolygó lélekmentő halott utasát. Csak egy széplelkű újdondásznak jut még eszébe jóval később az eset, hogy megkérdezze a sohasem válaszoló olvasót: „Ki fosztotta ki ezt a derék, hasznos, rokonszenves utast?" Ám ő sem vár feleletet. Lukács Béla sorsa ürügy volt csupán, hogy válaszként leírhassa: „a nagy emberevő: a politika..." * — Lukács Béla? Az apósom volt... Megzavarodott szegény! Az óriási felelősség viselte meg. És, tudja, amikor gyerekkorában Zalatnánál történt az a dolog, ő is kapott egy sebet. Pont a fején. Begyógyult, csak a nyoma nem tűnt el soha. Érti, hogy gondolom? Márta néni rám néz, pontosabban szólva felém néz. Nem lát már szinte semmit, az öregség megvakította. A Damjanich utcai gangos ház mélyén bújik meg a kis lakás. Két öregasszonynak elég, még sok is. Nincs már erejük belakni közel a kilencvenhez. Volt egy harmadik nővérük is — Sári —, az Operaház örökös tagja. Tavalyelőtt halt meg — mesélik. Én, sajnos, abbahagytam az éneklést a férjem kedvéért — legyint Márta —, pedig Bécsben imádtak! A szoba zsúfolva képekkel. Gyönyörű, barna tónusú óriásfotó Zalatnáról. Családi felvételek. Apponyi Albert levele — bekeretezve. Pillanatkép a genfi népszövetségi tárgyalóteremből. Feketébe öltözött urak serege. Szemben az ajtóval aranykeretes, ferdén függesztett tükör. Látom magamat és a két derűs öreget, mintha önmagunk fölött lebegnénk. Még valaki néz le ránk a falról: Napóleon. — A Sári egyetlen szerelme! Minden férfit hozzá mért, nem is ment soha férjhez — mondja komolyan és mély meggyőződéssel Szorrja néni. — Az én férjem is a hivatása áldozata lett — jut újra eszébe apósa és arról az ura Márta néninek. — 37 évesen egyszer csak hazahozták a külügyminisztériumból. Nikotinmérgezés. Kávézott, cigarettázott és gyilkos tempóban dolgozott. Hazahozták, előbb kicsit jobban is lett. Reggel felébredt: — Nem érzem a karom' Zsibbad... Rohantam orvosért. Az meg órák múlva jött ki. De már a házmestertől megtudtam, hogy időközben meghalt az uram. Kifordultam a kapun. Hetekig töltött pisztollyal jártam az utcán, megfogadtam, hogy lelövöm! Márta néni hangja tele van indulattal. Az embernek el kell hinnie, hogy komolyan gondolta a dolgot. Egy régen halott férfiról, hatvan éve halott férjéről beszél. Lukács Béla menye, fiának özvegye ez a majdnem vak öregasszony. — A világkiállítás idején roppant össze — mondja meggyőződéssel apósáról Sebeők Márta. — Azt mesélte nekem a férjem, hogy az apja minden éjjel fölkelt, magára kapkodta a ruhát és kirohant a magyar pavilonba. Aztán hajnalig számolta az igazgyöngyöket, a pénzérméket, a szobrokat, okiratokat — megvan-e minden! Félt, hogy elvész valami. És akkor folt esik a becsületén. Valósággal elmenekült aztán Párizsból, és bomlott aggyal a Dunának ment szegény... Szülővárosa szobrot emelt neki 38