Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: A 26-os holttest

Amiről a város beszélt Az ezüst emlékplakett a párizsi világkiállítás magyar pavilonját ábrázolja nyad váraként emlegetett városligeti épületcsoporttervezői, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos jeles műemlékeink részleteiből gyúrták össze a pazar csarnokot. A jáki templom portálja, a gyulafehérvári székesegyház kápolnája, a lőcsei városháza loggiái, az eperjesi Rákóczi-ház íves, csúcsos párkányzata, a bártfai városháza ablakai; a vajdahunyadi lovagterem homlokzata, a pesti szerb templom tornya, s ki győzné felsorolni, mi minden testesült meg e különös épületegyvelegben, úgy, hogy harmóniáját a sokféleség cseppet sem zavarta. Ami pedig magát az itt kiállított anyagot illeti, valóban szenzációs volt. A látogatók valósággal megostromolták a pavilont, s volt rá okuk. Óriási értéket halmoztak össze a rendezők, minden olyan műtárgyat, dekoratív ipari produktumot, ami a magyar nemzet ezeréves történetének gazdagságát prezentálta. Kódexek, drágakővel díszített kelyhek, ragyogó fegyverek — külön huszárterem is volt —, pazarul faragott bútorok, egyházi műkincsek — több mint négyezer remekmű. A tematikai főcsoportban elhelyezett magyar anyag is nagy sikert aratott. 161 nagydíjat és 264 aranyérmet hoztak el kiállítóink. A díjakat tekintve Magyarország a második (!) helyre került a nemzetek rangsorában. ként köszönt a bukott miniszternek — vélte, és bizonyára okkal. A Dísz tér 4-ben talált otthont a négytagú család. Annak idején mindenki mintaházasságnak minősítette Lukács Béla és Gajzágó Fatime frigyét, amelyet hosszú ideig beárnyékolt az a tény, hogy nem született gyermekük. Orvosi tanácsra tizenöt meddő év után megismételték olaszországi nászútjukat, s hamarosan világrajött a várva várt utód:Simon. Aztán még két kislány: Paula és Salome. 1895-ben Simon a bécsi Theresianum növendéke volt, értelmes, de elkényeztetett fiúcska. Valósággal istenítették öregedő szülei. Ha nagyritkán hazajött, körülötte forgott a világ. 1897-et írtak, amikor a magyar kormány elhatározta, hogy önálló anyaggal képviselteti magát az 1900-ra tervezett párizsi világkiállításon. A szervezés, előkészítés, a rendezés és lebonyolítás irányítójává — kormánybiztosi stallummal — Lukács Bélát nevezték ki. A törvényhozás jelentős összeget — hárommillió koronát — biztosított a költségvetésből a méltó bemutatkozásra. Az eddig csak a Monarchiával együtt szereplő ország be akarta bizonyítani a világnak: rászolgál a nemzetközi figyelemre. Minden tematikai csoportban szerepelt magyar anyag, kivéve a gyarmatügyet. Amikor pedig a párizsi szervezők pótlólag a nemzeti pavilonok építésének ötletét is nyilvánosságra hozták, Magyarország azonnal reagált. A Szajna partjára varázsolt palota óriási közönségsikert aratott. A ma Vajdahu-Belesápad az ember.. • Csak idehaza bántak fukarul az elismeréssel. Sőt! Névtelen feljelentés alapján, amelyhez uszító újságcikkek is társultak. Hegedűs Sándor, Lukács Béla utódja helyszíni vizsgálatot rendelt el, hogy a számadásokat ellenőrizze, az esetleges hűtlen kezelést leleplezze. A Nemzetgazdasági Szemle főszerkesztője, Katona Béla döfte először tollát a bukott miniszterbe, 1900 szeptemberében. ,,A szállító vesztegetett — irja — Kit? Ezt meg lehet állapítani. Kevesebbe került volna a szállítás, ha azt a kiállítás hivatalos szállítójával, s nem a Marceron-Sréter céggel bonyolítják. Akik a szerződést megkötötték, ,,kifelejtették" abból a késedelemre vonatkozó büntetések kikötését. Kérdem: ki csinálta azt a szerződést? Ugyan kérem, tessék ezt szakértőkkel átnézetni, akkor támad csak pokoli kacagás. Hát azt hisz• ez az úr, hogy mindenki a fejelágyára esett ebben az országban?! Belesápad az ember, ha elgondolja, hogy egy ilyen egyént becsületrendre terjesztettek fel..." És még egy mondat aglosszából: „Ismerem Hegedűs Sándornak semmiféle tekintetekre nem hajló szigorát, mindabban, amit tisztességnek és becsületnek neveznek..." Lám, Katona Béla pontosan tudta, kinek kell udvarolni, és kibe lehet büntetlenül belemarni. Jellemző, egy másik, ugyancsak Lukács Bélával kapcsolatos eszmefuttatása is. Ebben az október elejei írásában azt kifogásolja, ami pedig a legtermészetesebb, hogy a kormánybiztos döntése alapján a bontási hulladékot, faanyagot, drapériát elárverezik Párizsban. Ez a nemzeti vagyon pazarlása! — harsogja. Vétkes mulasztás! Ha hazaszállítanák, még hasznát vehetnénk — magyarázza. Mások is piszkálódnak. Eszem-iszomról, nagy traktákról, költségtúllépésről szól a pletyka, arról, hogy a kormánybiztos fűtfát megvendégel, előkelő fogaton jár, semmit se sajnál magától. Mindebből csak annyi igaz, hogy Lukács Béla — az előre meghatározott költségkereten belül maradva — mindent megtesz azért, hogy megnyerje Magyarországnak azokat az embereket, akiket nemzetközi presztízsünk erősítése szempontjából fontosnak ítél. A hajszát, amit ellene indítottak, nehezen viselte el. Egész életében arra törekedett, hogy becsülettel lássa el feladatát, a váratlan támadás teljesen összetörte. Egy idő után nem mert már egy levelet sem aláírni, egy számlát sem kollaudálni. Végül — nem várva be a világkiállítás hivatalos záróceremóniáját sem — hazautazott. Zaklatott idegállapotban volt, ezért úgy döntött — háziorvosa és családja rábeszélésére is —, hogy néhány hétre bevonul egy csendes szanatóriumba. Márialigetre, doktor Martin Pomáz melletti intézetébe. 1900. december 11-én érkezik meg címére Hegedűs Sándor levele. Közli, hogy a vizsgálat lezárult, a vádakat alaptalannak találták, s kinyilvánítja köszönetét és elismerését a nagyszerű munkáért, amit Lukács kormánybiztosként végzett. Az abszolút hivatalos, minden szempontból gondosan ellenőrzött végelszámolás szerint Magyarország párizsi bemutatkozása kereken hárommillió négyszázezer koronába került, de ebben benne van a nemzeti pavilon építésének 650 ezer koronás számlája is, erről 1897-ben, amikor a költségvetést törvénybe iktatták és hárommillió koronában maximálták, még nem esett, nem eshetett szó. Hegedűs levelét a család nem továbbította Márialigetre. Úgy vélték, jobb, ha a leköszönt kormánybiztos egyáltalán nem foglalkozik ezzel az egész üggyel, csak felbolygatná. Pedig már kezd megnyugodni. A karácsonyt s az új évszázad hajnalát Dísz téri otthonában tölti Lukács Béla. Január negyedikén utazik vissza a szanatóriumba. Még néhány hetes kúrát tartanak szükségesnek az orvosok. Január hetedikén váratlanul hazajön. Látogatóba. Megebédel, aztán sétálni indul. Később vették észre, hogy értékeit kitette a zsebéből. Hosszú az út a Vártól a Ferenc József-hídig, alkonyodik már, mikor odaér. Ujecz János, az 1106-os rendőr az utolsó ember, akivel találkozik. Öt órakor már halott... r En őt meg nem öltem... „Szegény Lukács Bélát felfalta a közmunka Molochja" — nyugtázza az esetet a Magyar Nemzet. „Nagyon kérem, írja meg az újságjának — idézi fel egy korábbi beszélgetés emlékét a Magyarország cikkírója —, hogy nem tűnt el a párizsi világ-37