Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Dr. Buza Péter: A 26-os holttest

DR. BUZA PÉTER II 26-os holttest Az ismeretlen férfi zsebeinek tartalma alig árult el valamit a tulajdonos személyéről. A jegyzőkönyv szerint mindössze három tíz- és egy ötforintost, néhány húszfillérest, egy ötfillérest, nyolc kétfillérest és két fehér zsebkendőt találtak nála. Utóbbiakon L. B. monogram. Szivarzsebében elázott, Budapest— Pomáz útvonalra szóló, másodosztályú helyiérdekű vasúti menetjegy lapult. Éppen egy hete kezdődött el a huszadik század. Ujecz János, az 1106-os rendőr, szórakozottan tűnődött időn és életen. Elnézte a pillér körül torlódó fehér jégtáblákat, szinte világítottak a januári ólomszürke alkonyatban. Jóformán üres volt a környék, pedig nem volt még öt óra sem. Ekkor tűnt fel a magas, testes úrféle a Ferenc József-híd Gellért téri feljárójánál. Sietett, de hőkölve megtorpant. A márványtábla feliratát betűzgette: e híd építése megkezdődött 1894-ben, Wekerle Sándor miniszterelnöksége és Lukács Béla kereskedelmi minisztersége idejében..." A rendőrnek valahogy gyanúsnak tűnt a dolog. Most m&r figyelte a szürke felöltős, idős embert. Ahogy felment a hídra, abban is volt valami szokatlan. Nehéz lenne megmondani, hogy mi, de Ujecz János mégis utánaindult, messziről követte. A férfi beért az ív közepére. Megállt a korlátnál. Nézte a vizet. Aztán hirtelen mozdulattal fel ült a korlátra, ahogy a lóra ül rá az embe •, A rendőr futni kezdett, és kiabált: — Allien meg! Hallja! Mit csinál! Aztán egy csobbanás, s már lentről hallatszik a kétségbeesett jajszó: Segítség! Jégtáblába kapaszkodva vergődik a szerencsétlen. Hamar csónakért! Piller István tűzoltó őrparancsnok — aki tíz perccel később érkezik a helyszínre — úgy látja, hogy még él az az ember. A ladikon ketten indulnak a pesti part felől a zajló jég közt oldalazva: Tanner Péter és Serák Mihály. S lám, mégiscsak akadnak emberek az utcán ezen a fogvacogtató január hetediki délutánon. Szép számmal összegyűltek a bámészkodók, izgalommal figyelik az eseményeket. Végre odaér a csónak. Kínnal emelik be a terjedelmes testet, görcsös, elkékült ujjai rádermedtek a jégtáblára. Már halott, mire partot érnek. Húsz-huszonöt perc telhetett el azóta, hogy az 1106-os rendőr rákiáltott. Ott van ő is. Egy orvos is kerül. Megpróbálkozik a lehetetlennel. Valaki közelebb jön. Honnan olyan ismerős ez az arc? — Hiszen ez Lukács Béla, a volt miniszter! — Képtelenség! — mondják mások. Megérkezik a hullaszállító kocsi, hogy elvigye az ötvenéves forma ismeretlent. A rendőrségi halottkém krétával ráírja a tepsire az eset azonosítási számát. Ez a szám az egyetlen pontos adat. Kényelmetlen fekhelyén mindentudó nyugalommal fekszik a főszereplő, a huszonhatos halott... Föllobbanó lángok Zalatna erdélyi városka, neve az aranyra utal. Fémkohójában évi kétszáz kilónyit olvasztottak a legnemesebb fémből, ugyanennyi ezüst is került a környék bányáiból. A múlt században itt volt a székhelye a magyar királyi főbányahivatalnak s bányakapitányságnak. A Lukács család őse, az örmény Lukács Tódor, még marhakereskedő volt az Erdélyben letelepült örmények fővárosában, az Ebesfalvából lett Erzsébetvárosban. Dédunokája — szintén Tódor — költözött át Zalatnára, hogy a kincstártól megvásárolt nemesfémbánya ügyeit igazgassa. Fiát, Simont, Lukács „Bogatnak", azaz gazdag Lukácsnak nevezték a környékbeli parasztok. A huszonnégy szobás kastélyra 1848 októberében csóvát vetettek, es elhamvadt a gazdagság. Lukács Simon és családja a puszta életét sem tudta megmenteni. Hétszázad magukkal, menekülés közben, az Ompoly völgyében, Preszakánál lelték halálukat. A történetírás ezt a tragikus eseményt a negyvennyolcas nemzetiségi politika balfogásaival hozza összefüggésbe. Az Erdélyben élő népek egymásra uszításán — ezt már Kossuth is tudta — csak az osztrákok nyerhettek. Puchner, a császári csapatok erdélyi főparancsnoka 1848. október 9-én adott parancsot a magyar önkéntes csapatok és a nemzetőrök lefegyverzésére, és ez a polgárháborút jelentette. A sorkatonaság Lukács Béla és a hozzájuk csatlakozók sorra járták a falvakat, s ahol a magyarok önként nem adták át fegyvereiket, ott vér folyt. Zalatnát 1848. október 23-án fogták gyűrűbe. Már az alkudozás óráiban föllobbantak a lángok a bányavároskában. Aki tehette, menekült. A szűk völgyszoros azonban nem kínált esélyt. Hétszázan sohasem juthattak el az ötórányi futás áhított végállomására, Gyulafehérvárra. Köztük volt Lukács Simon, ftlisége, Gaál Teréz és öt gyermekük: István, Teréz, Simon, Péter és Eleonóra. A hatodik, a legkisebb, Lukács Béla életben maradt. Dajkája magáénak mondta a másfél éves fiúcskát. Szülei, testvérei és a zalatnaiak jeltelen sírjára 1899-ben emeltetett obeliszket, egyetlen szóval törve meg a gránit sima fényét. PAX — hirdeti a felirat, hiszen ki is tudná pontosabban s jobban annál, mint aki örménynek született, hogy a gyűlölet vak, s megrontja mérgével a legjobbak lelkét is. A vasminiszter barátja Lukács Bélát nagybátyjai nevelték, de a gyulafehérvári gimnáziumba már távoli rokona, Száva Alajos bányatanácsos járatta. A tehetséges fiatalember Pesten jogot hallgatotc, itt lett barátja Baross Gábornak, aki ugyanezekben az években volt jurátus. 1868-tól a Hon című politikai lap munka-34