Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Altatóorvosok” ocsúdása

a mi nővéreink. Más osztályokon ehhez még hozzájön a borravaló, a hálapénz, vagy minek nevezzük, ami itt nincs. — Ez meg hogyan lehetséges? — Hát úgy, hogy intenzív osztályra nem megy vissza a beteg. Másrészt, aki errefelé megfordul, az vagy rokkantnyugdíjas, vagy régóta táppénzen él, s azt a kis megspórolt pénzét annak adja oda, aki végig ott ugrált körülötte. Ily módon nővérnek vagy más egészségügyinek intenzív osztályon dolgozni olyan, mint teszem azt bányásznak lenni az egyéb szakmák között. — És orvosnak lenni? — Ugyanez. Ezért fogyunk rettenetesen. Én személy szerint nem panaszkodom, mert a mi sebészeink örülnek annak, ha valami újat csinálunk, hiszen az az ő műtéti eredményeiket is javítja. De ha egy olyan sebészeti osztályról válik le az anaesthesiológia, ahol korábban gátolták a munkáját, ott egész biztos, hogy az önállóság előrelépést jelent, s annak a beteg is előnyét látja. Ettől függetlenül jó néhány nagy kórházban nemhogy intenzív osztály, de még anaesthesiológus orvos sincs. Gondolom, azért, mert nálunk kiváló az asszisztensnőképzés, és tulajdonképpen ez az oka annak, hogy nem forszírozzák az illetékes sebészeti osztályok az anaesthesiológus gárdák létrejöttét. Mivel csak az a fontos, hogy a beteg jól legyen elaltatva. Baj csak akkor van, ha valami baleset történik, elvégre az asszisztensnő mégsem orvos, lehetnek olyan szövődmények, amelyeket nem tud elhárítani, mivel arra nem képesítették. Rendelet van rá, hogy asszisztensnő önállóan nem altathat, még sincs foganatja. — Mit gondol, hogyan lehetne mégis vonzóvd tenni az intenzív terápiával kiteljesedett anaesthesiológiát? Öntől tudom, hogy gyönyörű mesterség. — Csakugyan az, de roppant nehéz, s bizonyos fokig veszélyes is. Világviszonylatban felmérték, hogy nemcsak a cseppfertőzés miatt az, hiszen a beteg szájába nyúlkálunk, aki ránk köhög, hanem az altatógázok és -gőzök rákkeltő és idegrendszert károsító hatása miatt is. Ha egy orvos fél napon át altat, úgy néz ki, akár a beteg egy órával a műtét után. Egyik kolléganőnk felhívta már erre írásban a minisztérium figyelmét. — Es nem lehet védekezni a nem kívánt narkózis ellen? — Lehet, de költséges. Mindenféle drága filtereket kellene beszerezni. És még egy veszély: a nők, ha terhesek, nagy százalékban elvetélnek. — Van gyermeke ? — Kettő. Az egyik tizenegy, a másik kilencéves. — Ez a vége? — Ne vicceljen. Ennél többet nem tud egy dolgozó nő vállalni. Legalábbis orvosi foglalkozás mellett, csak ha — hogy is mondják ezt? — takarékra állítja magát. — Kevesebbet keres, mint bármelyik adjunktus az Orvostovábbképző Intézetben ? — A fizetésem ugyanannyi, de nekem csak ez van. — És a veszélyességi pótlék, az említett ártalmakra való tekintettel? — Nincs. Ez már évek óta húzódik. Beadvány van, mérések is vannak, döbbenetes eredményekkel — ám ez ideig hiába. — Pedig elvileg még nyugdíjkorkedvezmény is járna? — Bizony, ez is szóba került már. De hát semmi sem történik. — Mit csinál, ha van egy kis szabad ideje? — Van egy lakásunk egy társasnyaralóban a Balatonnál, oda szoktunk lemenni, és hát a gyerekekkel vagyunk. Ügy élünk, mint mások. Ha esetleg hazamegyek, igyekszem utolérni magamat. Akármilyen munkát végez is az ember, azért mindennap tiszta ruhát kell felvenni, amit előtte kimos, kivasal. Aztán mindennap enni kell, vásárolni, főzni. — Egy adjunktusnak igazán lehetne bejárónője... — Lehetne, ha telne rá. — Egyébként tartana? — Egész biztosan, hogy több szabad időm lehessen. — De hát nyilván nem ön az egyetlen kereső a családban. — Nem hát. De a férjem is anaesthesiológus. Európában Magyarország az egyeüen olyan ország, ahol a keresőknek közel 20 százaléka ingázással jut munkahelyére. Az Országos Tervhivatalban végzett számítások szerint a Budapestre naponta ingázók száma az ezredfordulóra elérheti a 287 ezer főt. Az urbanisztika és a településszociológia az ingázást szakszóval „hivatásforgalomnak" nevezi. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint 142 ezer volt az ingázó. 1956-ban 216 ezer. 1960-ban már minden hatodik aktív kereső „kétlaki" életet élt: számuk négy év alatt 636 ezerre emelkedett! Az 1966-os felmérés 901 ezer ingázót rögzít, ebből a Budapestre járók száma: 95 ezer. A legutóbbi, 1979-es adatok szerint egymillió 47 ezer az ingázók száma, közülük 141 ezren Budapesten dolgoznak. A szakmunkások egyharmada ingázik, a betanított és a segédmunkás ingázók aránya nagyobb: közülük minden második „bejáró" dolgozó. A szellemi foglalkozásúak között az átlagosnál sokkal kisebb az ingázók aránya. Az ingázók nagy többsége, közel háromnegyede: férfi. * Dr. N. J. nyolc éve ingázik szülőfaluja és Budapest között. Két évvel ezelőtt szerzett orvosi diplomát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Szülőfalujában szeretne dolgozni, ha majd egyszer nyugalomba vonul a jelenlegi körzeti orvos. Miközben tanulmányait folytatta, egyike volt a fővárosból hét végén hazafelé, majd vissza, Budapestre zötykölődő személyvonat ingázó diáklányainak. Útitársa egyetemistáknak, a fővárosban öt, tíz, húsz éve segédmunkát vállaló parasztembereknek, a fővárosban diplomát, képesítést, szakmunkásbizonyítványt szerzett és ott maradt fiataloknak, a Budapestre véletlenül vagy cél nélkül sodródott, városban, falun egyaránt igénytelen lányoknak, fiúknak, akiknek két otthonuk van, még sincs egy se. És azoknak is, akik akaratuk ellenére keveredtek kiúttalan helyzetekbe, akik munkásszálláson, albérletben tengődnek, s akiket senki nem világosított fel, hogy a nagyváros elnyeli, megtépázza a határozatlan embert. A fiatal doktornő nyolc év után már „otthonosan" mozog az ingázók között, sok a személyes ismerőse, így társaságában egyszerű beszélgetést kezdeményezni. Mint mondja, az ingázás kedvez az „interperszonális" kapcsolatok kialakulásának, hiszen azonos időben, azonos útvonalon, azonos személyek utaznak együtt, s ez közösségi tartalmában lényegesen más, mint a városi közlekedés jóval „elidegenedettebb" formája. Az egyazon településről származók hosszú évek után is megőrzik szomszédsági, ismeretségi, rokonsági, de legalább „falubeli" kapcsolataikat, s e kapcsolatok megmaradásában lényeges szerepet játszik az ingázás közösen átélt élménye. * Hétvége, péntek délután. — Személyvonat indul a kijárattól balra, az első vágányról tizennyolc óra harminc perckor! Minden kedves utasunknak kellemes utazást kívánunk! — zengi a hangosbemondó. A pályaudvar csarnoka hangyabollyá változik. Hosszú sorok kígyóznak a jegypénztáraknál. Mások az Utasellátó pultjainál állnak sort, hogy megvegyék a főtt kolbászt mustárral, az útravaló bort, sört, pálinkát. Van ugyan büfékocsi a vonaton, de ott majd csak indulás után kezdik mérni az italt, s a készlet rövid időn belül elfogy. Egy kis csokoládét is kell vinni az asszonynak, no meg a gyerekeknek, hadd örüljenek egyszer a héten. Aztán irány a vonat! Mindenképpen találni kell ülőhelyet, nem lehet az éjszakát végigállni! Van még fél óra a vonat indulásáig, néhány ülőhely még szabad. Aki egyedül utazik, válogathat is. A kocsiban vágni lehet a füstöt. Az utasok a nyitott üvegeket az ülések alá állítják, s persze, elkerülhetetlen, hogy fel ne rúgjanak néhányat, így keveredik a szilvapálinka szaga a kőbányai világoséval, s a padlón összetaposott italkoktél párolgása így teszi sajátossá ezt az esti utazást. A kocsiban félhomály, a lámpák még nem égnek. Kint szakad az eső, bent is vizes már minden, hiszen egész délután nyitott ablakokkal állt a szerelvény. Talán takarították is a kocsikat, ám ennek már semmi nyoma. Nótázni kezd valahol egy társaság: „Az én apám olyan volt, Hogy a kislányt meg a bort Igen 18