Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Császár Nagy László: Az igénylők és a jogszabály

Vajon megkaphatja-e valaha, amit remél az élettől? És a többiek. Azok, akik kezükben szorongatják a környék általuk felderített üres lakásainak listáját, azok, akik életük alkonyán jutnak először főbérlethez, és anyagi helyzetük nem engedi meg, hogy kifizessék a tízezer forint használatbavételi díjat. Azok, akik nem értik, hogy — miközben ők évek, évtizedek óta reménykednek — hogyan jutott a szomszédjukban önálló lakáshoz egy 17—18 éves fiatalember. Azok, akik önhibájukon kívül rekedtek megoldhatatlan helyzetbe, akik azt kérdezik: hová költözhetnek, akiknek az átmeneti vagy szükséglakás is a boldogságot jelentené. Bár tudják, kevesen távoznak el innen örömmel, mégis azt remélik, hozzájuk kegyes lesz a sors. Csodák azonban a huszadik században nemigen esnek. Annál keményebben kopognak a tények. Vége. Az osztályvezetőnő arcán nyomát se látom fáradtságnak. Bármily ostobán is hangzik, úgy érzem, meg kell kérdeznem, hogy van ? Köszönöm jól — vágja rá —, bár fárasztók a pénteki napok. Azt pedig már megszoktam, hogy amíg nem adom az ügyfelek kezébe a kiutaló határozatot, addig az ő szemükben csak rossz és lelketlen lehetek. Hlődöm havonta egyszer tartott télfogadást. Én is megtehetném, de amikor megtudtam, hogy minden hajnalban összeverekszenek az emberek sorszámért, a heti ügyfélfogadás mellett döntöttem. Mindig sokan jönnek, mert azt remélik, hogy tőlem biztatóbb választ kapnak, mint az ügyfélszolgálati irodában. Pedig valójában én is csak ugyanazt tudom mondani. Vagyis: programos igénylők-e, várhatóan felkerülnek-e 1985-ig a névjegyzékre. Nehezen veszik tudomásul, hogy addig csak a kétvagy több gyerekesek kaphatnak lakást, továbbá azok, akik 1971 előtt beadták igénylésüket, 55 évnél idősebbek és legalább ketten vannak egy családban. Ha azt kérdi, mit tartok a legfőbb gondnak, mást én sem tudok mondani, amit mindenki tud: kevés a lakás. Jelenleg 7400 igénylőt tartunk nyilván. Tetézi a gondokat, hogy idáig az 1982-es névjegyzéken szereplő kiutalásoknak hozzávetőlegesen tíz százalékát nem tudtuk átadni. Márpedig amíg azt nem fejezzük be, az idei kiutalások szóba se kerülhetnek. — Nehéz megmagyarázni az igénylőknek, miért nem szerepelnek a névjegyzéken. Azt sem értik meg, hogy az évente megüresedő 900 lakásnak csak kis töredéke fölött rendelkezik a kerületi tanács. Nekünk se célunk üresen tartani lakásokat. De ők csak azt látják, hogy hónapok óta nem lakik ott senki. Ezek többsége egyszobás, és valamennyit 145 napon belül ki kell utalni. De előfordulhat, hogy egy januárban megüresedő lakást csak a következő évben utalunk ki. Arra is van példa, hogy egy bérlemény a hagyaték elhelyezése miatt áll négy éve üresen. — De az igazságnak van egy másik arculata is. Sokan felkészületlenül várják a kiutalást. Némelyik nyugdíjasnál érthető ez, de sok olyan igénylőnk van, akinek kocsija ott áll a szükséglakás előtt, mégis gondot okoz neki a használatbavételi díj befizetése. Úgy vannak ezzel, hogy a lakás mindenkinek ingyen jár. Tovább nehezíti a helyzetet az előadók óriási leterheltsége. A hat előadó évi 12 ezres aktaforgalmat bonyolít le, ha pedig ehhez hozzáadjuk, hogy mindössze két jogvégzett és főiskolai diplomával rendelkező előadónk van, és a legrégebbi munkatársunk, egy nyugdíj előtt álló kivételével, két évvel ezelőtt jött ide, a használatbavételi díj kiszámításához pedig rengeteg számtani műveletet kell elvégezni, akkor e vázlatos felsorolás után képet kaphat a lakásosztály munkájáról. Ejtsünk azonban szót másról is. Például arról, amikor az osztályvezetőnő szívesen elfeledte volna a rendelkezéseket: Előfordult már néhányszor — kutat az emlékei között Palásti Istvánná —-, erre azonban nincs lehetőség. Mindig nagyon sajnálom azokat a 70—80 éves embereket, akiknek most alakultak úgy a körülményeik, hogy igénylést kell beadniuk. 1985-ig nagyon kevés lehetőségünk van igényeik kielégítésére. Beszélgetésünk záróakkordja pedig eképp hangzik: — A legtöbb, amit tehetünk, hogy az igénylőknek, ha kell, egyenként elmagyarázzuk a jogszabály rendelkezéseit, és tisztességesen megmondjuk a valós lehetőségeket. Bánkúti László sosem fáradozott légvárak építésén. Minden erejét leköti lakásgondjának megoldása. A harminchét éves férfi sokszor megküzdött mindenért. Igénylése nemrégiben „ünnepelte" tizenegyedik születésnapját. Még a 18 négyzetméteres szükséglakásért is meg kellett küzdenie, amelyben testvériesen megosztozik egymással a szoba és a konyha. A konyhából függönnyel kerítettek el egy „helyiséget", ahol a polcokon penészedő cipők és jobb sorsra érdemes használati tárgyak várnak végleges elhelyezésre. A szoba olyan zsúfolt, hogy kenőt se léphet benne az ember. És ki gondolná, hogy négy évvel ezelőtt — a férfi gerincműtétje után — még ennek a lakásnak is örülni tudtak. — Pedig így volt — rágódunk a tanulságos eseményen —, mert korábban egy hat négyzetméteres albérleti szobában laktunk, hárman. Igénylésünk már akkor is régi volt, így elkeseredésemben legalább két tucatnyi üres lakás címét tettem le az osztályvezető asztalára. De nekünk mindig csak elutasító válasz jutott. Végső elkeseredésemben március 21-én levelet írtam a Központi Bizottság titkárságára. Jól figyeljen a dátumokra, március 29-én kaptam választ, és április 2-án már kezemben volt a megtekintési engedély. Dehogy azt akarom ezzel mondani, hogy irkálnunk kell. Sokkal inkább azt, ha rajtam öt nap alatt tudtak segíteni, akkor nagyobb odafigyeléssel a jelenlegi helyzetben is sok család gondját lehetne enyhíteni. Legalábbis időlegesen, mert Bánkúti Lászlónak újfent lakásgondja van: — Már hogyne lenne — csattan fel —, hiszen ez szükséglakás. Tavaly megállapították, hogy 531 pontunk van, de akkor 561 pontra volt szükség ahhoz, hogy valaki felkerüljön a végleges névjegyzékre. Lemaradtam. Az idén viszont már 471 pont is elegendő volt, de mi az 531 pontunkkal mégis csak átmeneti elhelyezésre vagyunk jogosultak. Érti ezt? Magyarázza meg nekem valaki. Mosni és fürdeni csak az anyóséknál tudunk. A gyerek hatéves, lelketlenség kiengedni őt a közös mellékhelyiségre. Tudja, a nemtörődömség és a lelketlen ügyintézés fáj. Volt a házban egy évekig üresen álló kétszobás lakás. A szomszédok nógatására ismét levelezésbe kezdtem. Még azt is vállaltuk volna, hogy visszatérítés nélkül komfortosíttatjuk. Azt válaszolták, hogy ne irkáljak, mert azt egy arra jogosult család kapja. És akkor hirtelen kijöttek az IKV-sok javítani. Hoppon maradtam. Pedig még az egészségügyi és szociális osztály segítségét is kértem, mert a kezelőorvosom azt mondta, ha lehetőségem lenne az itthoni néhány órás intenzívtornára, ha egészségesebbek lennének a körülményeim, nem szenvednék a nyirkosságtól, már a szakmámba is visszamehettem volna, nem kellene félig rokkantan a portán ücsörögnöm. Az egészségügyi osztálytól még csak választ se kaptam, pedig itt a másolat, három éve írtam a levelet. De a lakásosztályon se köszönték meg, hogy találtam nekik egy üres lakást, mert állítom magának, hogy arról a házbélieken kívül nem tudón senki. A Fővárosi Tanács lakásügyi főosztályán dr. Macht Ferenc várja az ügyfeleket. Egyelőre azonban nyugalom van. Az előadó abban látja ennek az okát, hogy az állampolgárok most ismerkednek az új jogszabályokkal és számolgatják, hogy a sajtóban közzétett változások, valóban jelentős kedvezményeket hoznak-e számukra. — Többen felvetik — indul el a beszélgetés —, hogy a vállalati építkezések, a bérlőkijelölési jog sérti az igazságos elosztás elvét. Ezt azzal indokolják, hogy így a vidékről munkásszállókba költözött emberek előbb juthatnak lakáshoz, mint azok, akik a fővárosban 10—15 éve várakoznak rá. Úgy vélem, helytelen így felvetni ezt a kérdést, hiszen az új jogszabályok hatálybalépése is lehetőséget ad, sőt, fokozza a vállalatok szerepét a lakásépítésben. Az elosztás demokratikus voltában nincs okunk kételkedni. És azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha a vállalatok részt vállalnak a feladatok megoldásából, lehetőséget kell adni érdekeik érvényesítésére. Az eddigi tapasztalatok is azt igazolják, hogy az építkezésnek ez a formája jól kiegészíti az állami építkezést. — Nem panaszként, hanem tényként mondom, hogy a fővárosban az előadók leterheltsége átlagosan százharminc százalékos, ez napjainkban komoly gondot okoz. Növeli a felelősséget, hogy egy-egy előadó naponta dönt milliós értékekről a használatbavételi díj kiszámításánál, és ebben nem szabad tévedni. Tetézi a nehézségeket a jogvégzett előadók hiánya. De őszintén meg kell mondani, hogy a kerületekben az osztályvezetői beosztásban dolgozóknak is csak töredéke végezte el a jogi egyetemet vagy a főiskolát. Nehéz arra felelni, hogy milyen az eszményi ügyintéző, de úgy vélem, ma már elengedhetetlen követelmény a jogi diploma, hiszen egyébként nehéz eligazodni a lakásügyet rendező jogszabályok között éppúgy, mint ahogy az állarilTgazgatással kapcsolatos jogszabályok alkalmazása is alapvető jogi ismereteket követel. És mivel ebben a munkakörben nagy a kísértés, a társadalmi bizottságok sokirányú segítése és ellenőrzése mellett a kifogástalan jellem szintúgy alapkövetelmény. A gyengébb nem nagyon csinos képviselőjében éppúgy az ügyfelet kell látni, mint bárki másban. — Ami pedig a feladatokat illeti, nem hivatalból vagyok derűlátó. Bár a tervek megvalósítása feszített munkát követel, mégis úgy vélem, hogy az ez évre tervezett lakással nem rendelkező igénylők többsége úgynevezett első lakásként, ideiglenesen, lakásigényét ki nem elégítő átmeneti elhelyezésben részesül. A jogszabályi változások is jelentősen segítenek ebben. Ugyancsak ezt segíti elő a Fővárosi Ingatlanközvetítő Vállalat tevékenységének módosítása, hiszen a vállalat dolgozói ezután állampolgárként vehetnek részt a cserében. És mivel jobban igazodnak a szabadpiaci árakhoz, ez is jótékony hatással lesz munkájukra. Ugyancsak a fokozatos igénykielégítést segíti az az ösztönzés, amely szerint, ha valaki kisebb lakásba költözik, jelentős öszszeghez juthat. Egy negyven négyzetméterrel és két szobával kisebb lakás elfogadása már 200—240 ezer forintot juttathat a cserélőnek. Az igénylések megújításakor befizetendő letét várhatóan tovább csökkenti az igénylők számát, és nem lebecsülendő tényező az sem, hogy a magánerős építkezés jócskán csökkenti majd a tanácsra háruló feladatokat. Magánerőből építkezni azonban olykor nem is olyan egyszerű. Legalábbis erről győz meg li.-né esete, aki a kudarc után, két évvel ezelőtt beadta lakásigénylését a tanácsnál. Történt ugyanis, hogy a telek, amelynek árára évekig gyűjtött, a közművesítés, pontosabban a víz hiánya miatt hasznavehetetlenné vált. Ezt jelenleg 124 ezer forintja bánja, és az érdekeit képviselő ügyvéd se sok jóval biztatja. A fiatalasszonynak viszont már végleg elment a kedve az építkezéstől, így aztán lakásért kilincsel az illetékes tanácsnál. Jelenleg ugyanis férjével, gyerekével és apósával él egy másfél szobás lakótelepi lakásban, amit már alig-alig képes elviselni. Hármójukat ugyanis egy minden neszt átengedő harmonikaajtó választja el az éjszakánként inasan hortyogó apósától. — Már nem bírom — fakad ki a lakóhelyükhöz közeli presszóban —, hisz magát se engedhettem be, mert apósom a férjemet is megőrjíti, a pá-19