Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Szakolczay Lajos: Balogh Jolán életei

Újhelyi Gábor ötvósmester házának ablaka. Kolozsvár, 172-4 az itáliai reneszánsz Mátyás király udvarában, s az onnan kiindult, legkisebb székely portán is jól nyomon követhető hatások —, az általuk fölidézhető érzéstartammal együtt, szétáradtak az életműben. A tudós, kitartó szorgalommal és bámulatos következetességgel, mindig erről akar hírt adni. Az érdekli elsősorban, hogy a külhonból — Olaszországból — magyar földre hozott reneszánsz miként gyökerezett meg a magyar művészetben, gondolat- és érzésvilágban, s új ízekkel dúsulván, hogyan lett új tartalmak előhívója, illetve hordozója. Az építészet, ahogyan a művészet minden ága, nem szakítható el az élettől, a társadalmi körülményektől. Minden műalkotás magán viseli a kor gondolkodását, a hely szellemét. „Egy-egy hely művészettörténeti és kulturális jelentőséget elsősorban nem az ott felhalmozott műkincsek, hanem a talajából szervesen kinőtt, múltjával szorosan összefüggő műemlékek határozzák meg" — írja Balogh Jolán fél évszázaddal ezelőtt a bethlenszentmiklósi — Bethlen Miklós tervezte és építtette — kastélyról, mely „minden ízében az erdélyi renaissance pompás alkotása". Ha ez így van, s a gazdagságot nem a műkincsek — arany, gyémánt —, hanem a szellemi értékekkel (is) bíró műemlékek határozzák meg, az ország első városa, Buda éppúgy fényes kincsünk, mint egy-egy — ha csak töredékesen is fennmaradt — szobor, sírkő. És e pompázatos gazdagságban fölmutatni a leggazdagabbat, értékelni és előtérbe allítani az arra legméltóbbat, ez már nem csupán szakértelem kérdése, hanem a választásé is. Balogh Jolán jól választott. Az életmű talán legsúlyosabb darabja A művészet Mátyás király udvarában című másfél ezer oldalas monográfia. Már a könyv megszületése előtt több mint három évtizeddel — a Buda és Pest a renaissance korában című tanulmányában — az iró magyarázatot adott arra a mély és belső vonzalomra, mely Mátyáshoz kötötte. „Számára a művészet nemcsak külső fény volt, hanem lelki szükség, amiről számos nyilatkozata tanúskodik. De emellett tudta jól azt is, hogy a művészet nem pusztán az egyén esztétikai élvezetének tárgya, hanem a hatalom legnemesebb kifejezője. Ez a felfogás rokon az olasz renaissance fejedelmekével. De új vonás, az országgal és nemzettel együttérző királyi öntudat megnyilvánulása benne, hogy saját dicsőségét az ország dicsőségével kapcsolja össze." E pár mondat nemcsak a portré alanyát, hanem valamennyire íróját is jellemzi. Ebben a fölfogásban Mátyás művészetszeretete és mecenatúrája szolgálat. És a művészettörténészt megérinti minden olyan cselekvés, melyet nem csupán egyéni érdek, hanem a köz — egy-egy kisközösség vagy a haza — szolgálata vezérel. Mátyás király udvara, Bakócz Tamás esztergomi kápolnája, Bethlen Miklós bethlenszentmiklósi kastélya, a kolozsvári Wolphard-Kakas-ház — és sorolhatnók vég nélkül a ragyogóbbnál ragyogóbb fennmaradt vagy elpusztult műemlékeke: — mind-mind ezen elv jegyében létrejött alkotások. Mondhatnánk egy kis megt ngedéssel: életművek, élő szellemiségek, melyek átsugároznak más korokba is. Balogh Jolán, Kolozsvár műemlékeit faggatván, az egymást követő stílusáramlatokról beszél, és hogy Kolozsvár sem gótikus, sem reneszánsz, sem barokk városnak nem nevezhető, tanúsítja: „fejlődése egyik korszaknál sem állt meg, hanem az Európát végigszántó mindegyik stílusáramlat hullámaiba belesimult." Mit bizonyít ez? „A város folyton buzgó, soha meg nem merevedő életerejét." Az érzékletesen pontos, de stílusukkal sohasem hivalkodó tanulmányainak fontos v< nása: a holt tárgyak — városok, települések, épületek, a legmasszívabb dómoktól a legegyszerűbb parasztportákig — tolla nyomán élőkké, lélegzőkké válnak, s némelykor úgy is jellemzi őket, mint az embereket. „A városok — olvashatjuk egy helyütt — éppoly sokfélék, éppoly különbözők, mint lakóik, az emberek. Egyéniségük sokféle változatát, éppúgy mint amazokét, a környezet és saját leiküknek iránya, hajlama, adottságai alakítják ki." Egy városnak lelke, hajlama? Miért ne? Balogh Jolán itt nyilván a bennük fölhalmozott — formájukban életre kelt, építésükben-szervezkedésükben megnyilatkozott — szellemiségről szól, s nemkülönben a korról s a kor közvetítette t adományról és műveltségről, melyet eme építmények — Balogh Jolán fölfogásában: ekitmények — szertesugároznak. Ügyszeretete egyfajta demokratizmus, nem ismer kis és nagy célt, egyedül csak célt ismer; a megvalósítandó, a magáévá teendő — s ezáltal a közönségnek átadandó — soros feladat érdekli. Az ügy nagyságát nem annak mértéke, hanem nemessége határozza meg. Egy-egy témára számtalanszor visszatér. Először csak fölvillantja vonzalmát, hogy később, nemegyszer évtizedek szívós munkájával, lehatolhassor a mélybe. Részeredményei (akár egy foglalkozás, név kiderítése) az idők folyamán szépen belesimulnak sok irányból megközelített és alapos kutatómunkával „megszerkesztett" rendszerébe. Minden részeredmény, megvilágosodás is, magában hordozza a jövőt: amivé válnia kell. A renaissance építészet és szobrászat Erdélyben című tanulmánya (Magyar Művészet, 1934. 5. sz.) már jól láthatóan előlegezte a nagy összefoglalást (Az erdélyi renaissance, Kolozsvár, 1943.;,mint ahogyan a Mátyás királlyal, udvarával és művészetével foglalkozó irások is előrevetítették a későbbi pompás monográfiát, A művészet Mátyás király udvarában című művet. (Bp. 1966.) Egyik tanulmányában már ötven év előtt figyelmeztetett a kolozsvári kőfaragóiskola — „fejlődését körülbelül 150 éven keresztül csaknem lépésről lépésre követhetjük" — tevékenységére és kisugárzására, hogy majdan éppen ő mutassa meg e műhely művészettörténeti jelentőségét és nem mindennapi adattárral bizonyítható fontosságát. (Késörenaissance kőfaragó műhelyek. Ars Hungarica, 1974-től 1980-ig nyolc közlemény.) Ezekre az életművet át- meg átfonó „föl-16