Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Szakolczay Lajos: Balogh Jolán életei

Csepreghy Mihály sírköve. Kolozsvár, 1704-Mátyás király arcképe Kálmáncsehi Domokos Missalejában VMT* »i«tvm •"'J» >ík. ><*•• Kolozsvári kandalló, 1582 fejlődésekre", párhuzamokra mindenképp érdemes figyelni. Életműépítést is mondhatnók, ha nem tudnánk, minden ilyesfajta „címkézés" sérti az aszkéta hajlamú, erkölcsére és belső csendjére hallgató s a feladatok megvalósulásához hitből erőt merítő tudóst. Balogh Jolán életművének létrejöttére, a rendszer szabályaira és mozgatójára csak a monumentumból, annak arányaiból és szellemiségéből következtethetünk vissza. Fegyelmezett, zárkózott személyiségét — nem a kimondó, hanem a kimondott az elsődleges — azok a műemlékek ragadják meg, melyekben a forma szépsége és gazdagsága élettartamot, erkölcsi értéket közvetít. Fontosnak tartja az olasz reneszánsz magyarországi hatását, de még jobban érdekli a szertesugárzása által megvalósult új érték. Örömmel fedezi föl és szívesen magyarázza eme változásokat. Kedvét leli a kapcsolattörténeti kutatásban s miközben egy-egy eddig kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen adalékra, összefüggésre bukkan, maga is gazdagabbnak érzi magát. E benső gazdagodás folyamatát vetíti ki írásaiban, esszéiben, cikkeiben, tanulmányaiban, monográfiáiban. Világosan, tiszta stílussal, sohasem hivalkodó módon. Mintha nem is ő találta volna meg az eddig évtizedek, évszázadok rejtette öszszefüggést, mintha ő csak a szerencsés közvetítő — meghalló — volna, és csupán az Ige szólalt volna meg általa. Akárhogy is van, életművének számtalan fölfedezése beépült a magyar művelődéstörténetbe. Elődeinek munkáját nem tagadja le, ha úgy találja, hogy egy-egy probléma továbbgondolását segítik, bőven idézi őket, a különvélemény jogának megtartásával gyakran hivatkozik rájuk. Saját felfedezésének értékét semmivel sem kisebbíti, ha megemlíti: másokat is foglalkoztatott a téma, sőt ők is értek el részeredményeket. A madocsai apát, a „királyi könyvek miniátora" című tanulmány (1927) például Hoffmann Edith „csak részben helyes" megállapításából indul ki, hogy lefegyverző tudással és okfejtéssel közölhesse saját álláspontját. Balogh Jolán egy, 1487. okt. 8-án Milánóból Mátyáshoz intézet levél segítségével megleli a választ: a madocsai apát valójában olasz volt, a domonkos rendhez tartozott. Ha azonnal nem is tudja megválaszolni, hogy „mi lehetett Fra Antonio Cattaneo szerepe a Corvinában", a stíluskritika segítségével rájön: a Mátyás által teremtett miniátorműhelyben kellett egy „müánói iskolázottsággal bíró mesternek lenni". Művészettörténeti barangolásának eredménye, hogy a budai miniátorműhely addig ismert tagjai — Bandini, Felix Ragusanus, Francesco Roselli — mellett egy negyedik „művészre" is fény derül: Antonio Cattaneo személyére. A művészettörténész azért tartja értékesnek Mátyás király ismeretlen miniatúra-arcképét — napvilágra kerüléséig Kálmáncsehi Domokos Missale ja rejtette a zágrábi székesegyház kincstárában —, mert az közvetlen az ábrázoltról készült, vagyis „az eszményítő átstilizálás teljességgel hiányzik belőle". (A Missale egyébként szintén a budai miniátorműhely alkotása.) A renaissance építészet és szobrászat Erdélyben című tanulmány (1934) — a kérdés később monográfiában is kifejtést nyer — azért figyelemre méltó, mert Balogh Jolán ebben közli egyik legragyogóbb fölfedezését. A XVII. század második felében az erdélyi reneszánsz stüusból „új hajtás fakadt", melyet legjellemzőbb vonásairól, virágdíszeiről „erdélyi virágos renaissance-nak nevezhetnénk", az „erdélyi stílus valamennyi változata között ez a legszebb, a legtisztábban magyar". Ennek alátámasztására sok egyéb közt a kolozsvári Farkas utcai templom kathedrája, a szentbenedeki Kornis-kastély (hímes oszlopai, virágdíszes kőajtó felei), majd „legdúsabb hajtásként" Újhelyi Gábor ötvös kolozsvári házának ablaka (1724) és a kisborosnyói Domokos-kúria faragott tornáca — Orbán Balázs sí érint egy székely faragó molnár munkája — említtetik. Mikor a tanulmányíró megjegyzi, hogy „Erdély lelke ezekben az emlékekben nyilatkozik meg legigazabban", a hosszú út értéktermését nyugtázza: „A renaissance, mely kiindult a fényes budai udvarból, és eljutott a székely falvakig, betöltötte hivatását." Ezek az értékek természetesen csak azok számára nyílnak meg, „akik látó szemekkel, érző lélekkel figyelik, szemlélik a múlt emlékeit". Balogh Jolán az aranyosmedgyesi várkastélyt megpillantva írta mindezt, de a látó szem és érző lélek egész munkásságára jellemző. Szó sincs arról, hogy ezek a „szubjektív" vonások befolyásolnák tudományos életművét, inkább humanizálják azt, emberarcúvá, azaz közkinccsé teszik. Akik kíváncsiak e múltbúvárló tevékenységre, s a nyolcvanhárom éves korában is aktív tudós szellemének fényére, bátran tegyék meg a lépést: sohasem az összekuszáltság sötét tárnája, hanem világos palota fogja várni őket. Aki e hatalmas összefüggésrendszer titkaiba nem tud mélyebben behatolni, még azt is lenyűgözheti annak levegőssége, tágassága, korrekt, minden érték megbecsülését szorgalmazó-sugalló következetessége. Életműmonográfiát követelne — egyszer azt is meg kell majd írnia valakinek — Balogh Jolán sok évtizedes tevékenysége. Nem szólhattunk A népművészet és a történeti stílusok (1967) jegyében végzett kutatásairól, a Szépművészeti Múzeum régi szobortárát ápoló hasznos munkájáról, a reneszánsz stíluson kívüli (például a gótikát is elemző) megnyilvánulásairól és a Mátyás-kori, illetve késő középkori hagyományok továbbélése műveltségünkben című alapvető tanulmányáróL (1948). Egyetlen művét azonban mindenképpen meg kell említeni. A napiokban került a könyvesboltokba az Akadémiai Kiadónál megjelent kétkötetes mű, a Varadinum — Várad vára. Mint minden jelentős összefoglalásnak, ennek is megvan az előzménye: Vég-Várad Vára (Kolozsvár, 1947-) Balogh Jolán a Bolyai Tudományegyetem Erdélyi Tudományos Intézete által kiadott 36 oldalas vázlatát teljesítette ki, megmutatván, hog>' a középkori és az újkori vár — az Árpád-háztól a Zápolyákig, Báthoryakig, Bethlen Gáborig és tovább — miként szerves része a magyar művelődéstörténetnek és műveltségünknek. Evvel is, mint megannyi korábbi monográfiájával, tudatosította: az ember élete véges, de életei, az általa jegyzett könyvek örökérvényűek. Különösen azok, ha olyan életmű darabjai, melyben a szólás mindig az erkölcsi megnyilvánulás egyik formájaként tiszteltetett. 17