Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: Ügyvéd ezt nem vállalja

KERTÉSZ PÉTER Ügyvéd ezt nem vállalja Budapesten — s az országban is — Kovács Jánosné volt az első hivatásos gondnok. Korábban csak hozzátartozók s hivatalból kirendelt ügyvédek láttak el több-kevesebb lelkesedéssel ilyen szolgálatot. A rokonok nagyobb része ma is ódzkodik a furcsán viselkedő bácsik, nénik vagy éppenséggel fiatal férfiak és nők gondnokolásától. Leginkább azért, mert szégyellik, hogy a családban elmebeteg van, akinek szaknyelven szólva: tartósan hiányzik az ügyei viteléhezszükséges belátási képessége. Csavarog, kéreget, utcán alszik, egyszóval mást se csinál, mint „szégyent hoz" becsületes, a társadalomba beilleszkedő le- és felmenőire. Az ügyvédeknek nincsenek ilyen skrupulusaik, ők rutinból ellátják a jogszabály által előírt hármas tevékenységet, nevezetesen: a gondjaikra bízott állampolgárok törvényes képviseletét, vagyonának kezelését s a leghalaszthatatlanabb ügyeinek intézését. De — és ezt a Legfőbb Ügyészség is kénytelen volt 1976-ban megállapítani —arra már senki nem vállalkozott a derék ügyvédek közül, hogy ténylegesen is törődjön védenceivel. Hogy levelet írjanak nekik, látogassák őket, csomagokat küldjenek, vagy netán érdeklődjenek telefonon a kórházban vagy a szociális otthonban, hogy mire van szükségük. És még szemrehányást sem lehet tenni nekik, hiszen amire kaphatók, azt is minden ellenszolgáltatás nélkül teszik, s mindössze a személyi kiadásaik megtérítését kérhetik. Halaszthatatlanná vált a hivatásos gondnoki hálózat létrehozása, amelytől azt várták az illetékes gyámügyi szakemberek, hogy ténylegesen szociális tevékenységgé is válik a társadalom talán legelesettebb rétegének istápolása. Ehhez elsősorban olyan (jobb kifejezés híján) aktívákat kellett verbuválni, akik nem holmi csudabogaraknak tekintik a gyámolításukra bízottakat, hanem mindenekelőtt beteg embereknek. A kiválasztás éppen ezért nem könnyű (nem mintha túljelentkezés lenne), hiszen a gyámügyis együtt sír-nevet a hivatásos gondnokkal, s ha netán valami nem stimmel az elszámolásnál, annak ő is megihatja a levét. Másrészt, mint majd kiderül, olyan sokrétű, állandó permanenciát igénylő munkáról van szó (jóformán anyagi megbecsülés nélkül), ami gyökeresen eltér az eddig deklarált, látványos társadalmi áldozatvállalásoktól. Kovács Jánosné élete, hitvallása talán példázza, hogy elidegenedett világunkban az ilyen segélykiáltások is meghallgatásra találnak. — Sümegen születtem. A családban mindenki a bányánál dolgozott, az apám meg két öcsém is. Volt a felmenőim között osztályvezető, bányamester, lőmester, szóval mind tanult valamit. A férjem is onnét került ki, iskolázta magát, személyzeti Gáti György felvétele vezető lett a bauxitosoknál. De nagyon esetlegesek voltak a keresetek. Emlékszem, gyermekkoromban nemegyszer előfordult, hogy édesapámat hétfőn bejelentették, kedden pedig kijelentették a bányából. Még OTI-ja sem volt; ez akkor derült ki, amikor nyugdíjba ment, s csak a felszabadulás utáni éveit igazolták. Engem odaadtak a Hidasy méltóságos asszonyhoz; én láttam el az öreg nénit, aki végtelenül ragaszkodott hozzám, és mindent megtett volna azért, hogy élete végéig nála maradjak. Igazi méltósága volt. A kutyája, ha köhögött, Negró cukrot kapott. 1945-ben, 23 éves koromban beléptem a pártba. De még előbb férjhez mentem, 1944. április 10-én, alig hogy a párom megjött a front, ról. Egy bűne róható csak fel, volt ugyanis egy nagyon komoly műtétem az első szülésem után, és akkor azt mondta: márpedig inkább szegényebben élünk, de nem mészéi dolgozni, a gyerekeket fogod nevelni. Két gyereket neveltem fel, egy meghalt. Háziasszony voltam egész életemben, mindig találtam magamnak munkát, nem értem rá szomszédolni soha. A férjemet közben a bányából behívták a HM-be. Két évig lakott Pesten albérletben. Én nem akartam felköltözni semmi pénzért, de végül 1951-ben rászántam magam. Aztán valahogy megszoktam a nagyvárost, s ahogy nőttek a gyerekek, egyre több időm lett a mások gondjaival-bajaival törődni. Megválasztottak MSZT-titkárnak, jött hozzá a lakóbizottságok ellenőrzése a Feneketlen-tó környékén, ahol azóta is lakunk. Mikor ideszólt az V. kerületi gyámhatóságról a doktornő, akivel korábban még itt, a XI. kerületben volt valami közös ügyünk, hogy elvállalnám-e a hivatásos gondnoki tisztet, igent mondtam. Egy kikötésem volt, hogy két hónapig nem kérem a tiszteletdíjat. Ez 1977 februárjában volt. Az első utam a Hárshegyre vezetett, ahol több betegem volt, s jelenleg is van. Csiszér Nóra alorvosnő fogadott Kun professzor úrral együtt. Megkérdezték, hogy miért csinálom, van-e lakásom. Mondtam, van, háromszobás, és van a gyermekeimnek is. Talán azt gondolták, hogy esetleg így akarok lakáshoz jutni. A gyámhatóság jóváhagyásával ugyanis a gondnok kiadhatja, sőt el is adhatja a gondnokolt lakását, de ő maga nem költözhet be. Arra van precedens a fővárosban, hogy kiadják. Ha aztán meghal a bérlő, akkor az illető visszamarad, mint jóhiszemű jogcím nélküli. Kis utánajárással elnyerheti a lakást, ami mégiscsak kellemesebb, mint egy eltartási szerződés, hiszen nincs otthon az eltartandó, gondját se kell viselni. Én magam ilyet egy esetben sem csináltam. Ha közlik velem az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, a Balassa- vagy a Róbert Károlykórházban, hogy drága Kovácsné, semmit se tudunk szegénnyel csinálni, akkor el kell indítani az intézeti elhelyezését. A többségnek a nyugdíja nem éri el a kétezer forintot, ebből nyolcvan százalék a gondozási díj a szociális otthonban. A megmaradó húsz százalékból nem tudom fenntartani a lakást, fizetni a rezsit, örülök, ha tudok neki küldeni rendszeresen zsebpénzt a szociális intézetbe s húsvétkor, karácsonykor egy-egy csomagot. Ezért Ibolyával, azaz Peller Lászlóné dr. főmunkatárssal azt a gyakorlatot alakítottuk ki, hogy a lakást, amenynyiben a gondnokolt végleges elhelyezést nyert, leadjuk a tanácsnak újrahasznosításra. Jó néhány lakást felszabadítottunk már. — Általában úgy szokott lenni, hogy már a gondnokság alá helyezési per idején elkészítjük a leltárt az igazgatási osztály leltározási előadójával, ami lényegében a vagyonmentés első állomása. Ezt azért sem lehet halasztani, mert a „kedves" rokonok vagy szomszédok hajlamosak arra, hogy az értéktárgyakat „megőrizzék". Mikor aztán megtörténik a beteg végleges elhelyezése, akkor értékesíteni kell az ingóságokat, mivel a lakást csak teljesen kiürítve lehet átadni a tanácsnak. Hát itt bizony akad jócskán tennivaló. Az ékszereket és értéktárgyakat a Magyar Nemzeti Bank emissziós osztályára kell eljuttatni, a Szabadság térre. A pénz 10