Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Kertész Péter: Ügyvéd ezt nem vállalja

az OTP V. kerületi fiókjához kerül úgynevezett gyámi fenntartásos betétre. A betétkönyveket én őrzöm egy bőröndben a lakásomban a gondnokoltjaim irataival s a pénzmaradvánnyal együtt. Jelenleg hét betétkönyv van nálam. A Bori nénién van a legtöbb, majdnem ötvenezer forint. De volt olyan gondnokoltam is, akinek több mint százezer forintja volt. Valamennyi nyugdíj idejön hozzám, a Vincellér utcába, húszezer forintot hoz egyszerre a postás. Aki korlátozottan cselekvőképes, annak a teljes összeget továbbküldöm a lakására, csak a feladási költséget vonom le belőle. Az intézetieknek elküldöm a gondozási díjat és a zsebpénzt. A kórházban levőkről pedig telefonon tájékozódom az ottani szociális nővértől, hogy éppen mire van szükségük. Ezután irány a postahivatal s a különböző üzletek. Mert van ugyan, aki beéri naranccsal, cigarettával, de az sem ritkaság, hogy pongyolát, papucsot vagy éppenséggel új hálóinget kérnek. Időbe telik, amíg mindent megkapok, s személyesen eljuttatok a címzettekhez. Az éves pénzmaradványokat február 15-i határidővel kell elszámolnom. Ez tartalmazza a teljes bevételt, tételesen a kiadásokat és a maradványt. Utóbbiról, ha minden stimmel, a gyámhatóság rendelkezik: betegyem az OTP-be vagy tartsam magamnál, esetleg tartalékoljam temetési költségre, attól függően, hogy mekkora az összeg. — Visszatérve az értékmentésre, volt néhány eset, hogy tele volt a lakás műkincsekkel. Ilyenkor írok a Bizományi Áruháznak, hogy jöjjenek ki becsülni. Mikor ez megvan, gondoskodnom kell a beszállításról. A Szép utcába viszem a képeket, a szobrokat, a Felszabadulás térre a porcelánt, fajanszot, kristályokat, a szőnyegeket is máshová, a könyveket pedig az antikváriumba. Mindent taxival fuvarozok, mert hiszen képtelen vagyok cipelni, amellett állandóan ott kell lenni, fogadni a klienseket, sőt még meg is mondják, hogy szíveskedjek a szobrokat lemosni. Akkor kérek egy kis ultrát a szomszédban és szíveskedek lemosni. A bútort a bizományi szállítja el, amennyiben átveszi. Amikor kimerült a bizományi átvétel, de még mindig marad ingóság, akkor hivatásos használtcikk-kereskedőt kell hívni, hogy hajlandó-e bármit is átvenni. A zsibárus közli, hogy erre és erre vevő, és megteszi az ajánlatát. Ami ez után is megmarad, arra szabadkézi értékesítést rendelek el, ami afféle lakógyűlés. Mindenki annyiért, amennyit éppen kínál, viheti azt, amit csak akar. Ami végkép nem kel el, azt meg kell semmisíteni. Ha aztán teljesen üres a lakás, akkor már nincs más dolgom csak a takarítás, meg a különböző inkasszált összegek befizetése a takarékba. -Őszi ntén megmondom, nem voltam éppenséggel naiva, amíg hivatásos gondnok nem lettem, de az elmúlt öt esztendő alatt olyan sorsokat, történeteket ismertem meg, amilyenekre még álmomban sem gondoltam volna. Eddig hatvan megtört életű ember törvényességi képviseletét bízták rám, közülük huszonkilencen haluk meg. W. Rózsi nagyon gazdag, művelt zsidó családból származott. A lakásában megtaláltuk a rejtett széfet is, amit akkorra már, sajnos, kirámoltak. Az egész családja elpusztult, egyedül ő tért vissza a deportálásból. Akkor még csak testileg volt beteg. Megírta az emlékiratait. Abból tudjuk, hogy neves ügyvéd volt a testvére, kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endrével is. W. Rózsi társbérletben élt, nagyon rossz körülmények között. Innen zárt osztályra került, majd az egyik vidéki elmeszociális otthonba, végleges elhelyezésre. Ott is halt meg. Vagyonából s az ingóságaiból több mint százezer forint maradt utána, amiből annyi haszna volt mindössze, hogy többé-kevésbé tisztességesen eltemették. A magyar állam lett az örököse. — H.-né könyvelő volt egy vállalatnál. Az irataiból kiderült, hogy a fiát állami gondozásba adta, aki ezért később nem akart hallani róla, s a gondnokságát sem vállalta, mert az anyja annak idején ellökte magától. Még látogatni sem volt hajlandó édesanyját a kórházban. így aztán én lettem H.-né gondnoka. Rendkívül kedves és szelid asszony volt. Jól megértettem vele magamat. Polgári ruhában járt, és segített az ápolóknak a betegellátásban. Csak azért nem lehetett kiengedni, mert azonkívül, hogy elmebeteg volt, alkoholista is. Rendszeresen üzent értem, és előadta kívánságait. A történet vége az lett, hogy szinte egyik napról a másikra elvitte a rák. Átadtam a szociális nővérnek a négyezer forint temetési költséget, amit felszabadítottunk a betétállományából, s a kívánságának megfelelően egyházi szertartással kísérték utolsó útjára Rákoskeresztúron. Megcsináltam a végelszámolást, s eljuttattam a hagyatéki előadóhoz, akivel közöltem, hogy van a megboldogultnak egy fia, aki itt és itt lakik. A hagyatéki előadó annak rendje és módja szerint átvitte a betétkönyvet és a maradék pénzt az állami közjegyzőhöz, aki az öröklési eljárás keretében átadta az utolsó fillérig a törvényes örökösnek. Aki minden bizonnyal kifizette az illetéket, s azóta is él, mint Marci Hevesen. — Vagy például itt van P. Cábor históriája. Harminc-egynéhány éves fiatalember, szülei nincsenek, állami gondozásban nőtt fel. Mikor az intézetből kikerült, egy távoli rokona vette magához. Dolgozgatott, főleg a csarnokban vállalt alkalmi munká -kat, mígnem megszállta a prófétai ihlet. Jézus testvérének tekinti magát, hosszú szakállt növesztett. Megjárta az elmeosztályt. Mikor onnan kikerült, tovább hirdette az igét. Az egyik bérház udvarán szabad tűzön főzött, s egyéb szokatlan dolgokat művelt. Újra bevitték a zárt osztályra, onnan megszökött, s bolyongott országszerte. Valamivel karácsony előtt fogták el. Senki sem akart tudni róla. Most intézem az elmeszociális otthoni beutalását, miután a szabad életben képtelen volt boldogulni. — Hát ugye, sztori is van szép számmal ebben a hivatásos gondnokoskodásban. „Ügyfeleim" között van az egykori gyulai alispán lánya, meg olyan, aki az idegenlégiót is megjárta. — A férjem, aki a néphadsereg nyugalmazott ezredese, nem örült eleinte, hogy velük foglalkozom. De aztán azt mondta: nézd, anyukám, én nem szólok bele, ameddig örömödet leled benne, addig csináld. Tudja, hogy nagyon tisztelem az embereket, és sokat teszek az öregekért a körzetemben is. 1978-ban újabb gyomorműtétem volt, tizenhat napig feküdtem a tiszti kórházban, az intenzív osztályon, s még utána is jó ideig nyomtam az ágyat. A boltot azonban nem lehet bezárni, itt volt a rengeteg akta, jöttek a nyugdíjak, le kellett bonyolítani az ilyenkor szükséges intéznivalókat. A lányom jött fel mindennap munka után, ő a MALÉV-nél komputerkezelő, s a férjemmel közösen vitték az irodát. Szerencsére a férjem akkorra már mindent megismert, ugyanúgy levelezett, mint én, eljárt a postára, éppen csak a látogatásokat nem csinálta. Arra nem tudtam rávenni. Majd egy napig hallgattam a nem éppen kifogástalan egészségi állapotnak örvendő, idestova hatvanesztendős Kovács Jánosné — Manci néni — történeteit, amelyek megélésére, mondhatni, csak úgy úri kedvéből vállalkozik. Ettem a csirkepaprikásából, ittam a borából, s mégsem sikerült rájönnöm, valójában mi is táplálja ezt a ritkán tapasztalható szent őrületet vagy divatosabb kifejezéssel: elkötelezettséget. Titokban érdekeket próbáltam felfedezni — mindhiába. Akármerre is indultam, mindenütt szeretetbe és igenis józanságba ütköztem. Köztudomású például, hogy a főváros szociális otthonai az ország legtávolabbi vidékein vannak: Tompán, Zalaapátiban, Szentgotthárdon, Gulacson, Zsirán. Ezek mindegyikében vannak gondnokoltjai. Egy nap alatt egyik utat se tudná megjárni, ezért úgy döntött, hogy inkább sűrűbben levelez, de nem költi a betegei kis pénzét a drága vasúti költségre és szállásra. Mert elszámolni mindent csak a gondnokolt költségére lehet. Állami pénzből elmebeteg vénemberek látogatására nem futja. Másra se nagyon. Ezért aztán csak tiszteletdíjas a hivatásos gondnok. Tizenegy páciens után dukál neki ezeregyszáz forint. (Zárójelben jegyzem meg, hogy egyetlen magatehetetlen, de nem elmebeteg házi szociális gondozásáért ma már lehet akár ezer forintot is fizetni havonta, s egy hivatásos gondozónő ennek a többszörösét megkeresi.) Ha viszont csak kilenc gondnokoltja lenne Kovács Jánosnénak, neki azért nem járna semmi, legfeljebb csak erkölcsi elismerés. Tizenegy fölött úgyszintén társadalmi munkaként történik az elszámolás, mivel senki se mondja azt, hogy egyezség szerint csak tizenegyet képviselek, a többi az pusztuljon el. Peller Lászlóné főmunkatárstól tudom, hogy amikor két esztendeje beszámolt a végrehajtó bizottság előtt az egyszem hivatásos gondnoka tevékenységéről, a kerületatyák megdöbbenve és borzasztó nagy érdeklődéssel hallgatták, s egyöntetűen megszavazták, hogy emeljék fel a tiszteletdíját kereken kétezer forintra. Ebből Kovácsné rendre kézhez kap ezernyolcszáznyolcvanegy forintot, s hozzávetőlegesen eltelefonál, elvillamosozik, -buszozik, levelez jó ötszáz forintnyit, ami egyáltalán nem számít váratlan kiadásnak. Ráadásul volt tavaly egy időszak, amikor kereken harminchét gondnokoltja volt. Ma is van harmincegy. Ugyanannyiért. Többet azonban már nem tud felvállalni, bár, mint mondta, a gyakorlat, meg a kialakult kapcsolatok, amire szert tett, jelentősen megkönnyítik a dolgát. Márpedig, ha tüzetesen átfésülnék a kerületet, könnyen kiderülhetne, hogy legalább még egyszer ennyi ember igényelné a megfelelő törvényes képviseletet. Még egy hivatásos gondnok kiválasztása nagy-nagy szerencsével járna, ám akkor sem biztos, hogy telne a keretből tiszteletdíjra. Akkor pedig újra hivatalból kellene kirendelni az ügyvédeket, akik, mint tudjuk: „arra már nem vállalkoznak, hogy a jogszabály álul előírt hármas tevékenységen túl ténylegesen is törődjenek védenceikkel". 11