Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Seregi László: Málló szállók

SEREGI LÁSZLÓ Málló szállók Történt, hogy beázott a cipöri i. nem is először azóta, hogy beköszöntött a tavaszi esőzés. Meg sem fordult a fejemben, hogy újat vegyek, végül is a takarékoskodás mindannyiunk közös érdeke. Elmentem hát Kancler bácsihoz, s megkértem, rakjon rá egy jókora flekket, hadd hordhassam még egy darabig. Amíg az öreg dolgozott, unaloműzésként belelapoztam a karakánságáról híres újságba, s megtudhattam, hogy a főváros több új szállodával gazdagodik a közeljövőben. Honfiúi büszkeség járta át a szívemet. „Lám, van ereje a magyarnak" — mondtam a suszternak. Aztán eszembe jutott egy másik cikk. Ezt egy másik karakán lapban olvastam, s az állt benne, hogy meglehetősen rossz állapotok uralkodnak régi, patinás szállodáinkban, de nincs mit tenni, mert üres a kassza. Most hát van pénz, vagy nincs pénz? Tessék mondani, mi az igazság? Mi tagadás, ettől kezdve mindjobban elbizonytalanodtam. Még azt sem átallom bevallani, hogy egyáltalán nem repestem az örömtől, amikor arról hallottam, hogy jó ütemben épülnek a Duna-parti szállodák. Jelképeivé váltak bizalmatlanságomnak. Szauter István, az Országos Idegenforgalmi Hivatal munkatársa csöndben végighallgatott, csupán annyit jegyzett meg: látja, hogy nem egészen értem az öszszefüggéseket, mert hogy óriási különbség van pénz és pénz között. S elárulja, hogy más a hitel és megint más a saját forrás, nem beszélve arról a cseppet sem mellékes körülményről, hogy a forintot semmiképp sem szabad összetéveszteni a konvertibilis valutával. Mivel ezúttal teljes köztünk a nézetazonosság, elérkezettnek látja az időt, hogy beavasson a szállodaipar rejtelmeibe. Története — meglepő módon — nem az ókorban kezdődik, hanem 1975-ben, Helsinkiben. Fellélegzett ekkor a világ: aláírták a biztonsági és együttműködési szerződést, megnyílt az út az enyhülés előtt. A mi esetünkben ez azt is jelentette, hogy fellendülhet az idegenforgalom: sok-sok nyugati üzletember, turista jelezte, szívesen ellátogatna hazánkba. Közeledésüket, természetesen, örömmel fogadtuk, lévén, hogy barátságos nép a miénk. Csakhogy egyvalamit kifelejtettünk a számításból: aki idelátogat, nem mind idegenbe szakadt hazánkfia. Nincs minden turistának vendégszerető pesti rokonsága. Lesznek vendégek, akik kénytelenek valamelyik szállodánkban megszállni. És ebből támadt a bonyodalom. Egykettőre kiderült, hogy szállodahálózatunk nem áll hivatása magaslatán. Nemigen szolgálta a turizmus ügyét és nemzetközi jó hírünket, hogy tucatszámra kellett visszautasítani az érdeklődőket. Nem politikai okok miatt. Egyszerűen: nem volt elegendő szállodai szoba. De akik mégis kaptak kulcsot, azok sem tapsikoltak jókedvükben. Ellenkezőleg! Szaladtak panaszra a hoteligazgatóhoz, milyen kellemetlen meglepetés érte őket fürdés közben, vagy reggelizés alatt, vagy éjnek idején... Elég hamar megfogalmazódott: ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell. De hát mit ? Hiszen sokszor még arra sincs pénzünk, hogy rendbe hozassunk egy kazánházat, hogy ne hideg vízben kelljen hajat mosnia a kedves vendégnek! Kemény düemma előtt állt a szakma, semmi kétség. Szauter István rögtön helyesbít: a gondok lassan-lassan túlnőttek rajtuk, állami segítség nélkül nem lehetett elmozdulni a holtpontról. Rövid idő alatt kiderült azonban, hogy erre nem lesz pénz, saját erőből pedig — belátható időn belül — aligha futja új szállodák építésére. A korszerűsítésekre szánt 90 millió forintot azonban nem költötték el. Hogy mire fordították? Nem tudni. Annyi bizonyos: a summa évekig megvolt, elkölthette volna bármelyik Képek a Palace-szállóból