Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - Ábrán László: Az északi kapu — A tanácselnök mondja

ÁBRÁN LÁSZLÓ Hz északi kapu Újpest jó ideig hidegen hagyott, ismeretlen, felfedezésre váró földdarabnak tekintettem. Jószerivel semmit sem tudtam róla, noha közvetlen szomszédságában laktam a XIII. kerületben. Sőt, egy ízben, már gyermekkoromban — 1949. október 30-án — földjére tettem a lábam... E napon a Megyeri úti stadionban nemzetközi labdarúgó-mérkőzést rendeztek: a bolgár és a magyar válogatott mérte össze erejét. Apámnak sikerült valahogy két jegyet szereznie, s engem is magával vitt a félnaposnak ígérkező kirándulásra. A végtelenbe nyúló, gyáraktól, gyárkerítésektől közrefogott Váci úton végigvillamosozva értünk ki a pályára. Töredezett, ködös emlékképeket őrzök erről a napról. Emlékszem a magyar csapatot buzdító ütemes kiáltozásra, a hangszórókból áradó pattogó zenére és arra, hogy apám a díszpáholy felé mutatott: „Az ott Farkas Mihály, a honvédelmi miniszter..." A korabeli tudósítások is tanúsítják, hogy az akkor még dicsfénytől övezett hadseregtábornok — több más magas rangú személyiség társaságában — csakugyan megtisztelte személyes jelenlétével a viadalt. Utólag — minden részletet felidézve — úgy tűnik, mintha ezen a hajdanvolt eseményen nem maga a sport lett volna a legfontosabb. A hangszórók indulókat harsogtak, a játék megkezdése előtt üdvözölték a Ganz-gyár három, lelátón ülő élmunkását. A stadiont Sztálin, Dimitrov, Rákosi képe díszítette. Közöttük öles transzparens: „A sportban is példaképünk a nagy Sztálin vezette Szovjetunió, a béke hatalmas táborának élcsapata". Az első gól után félbeszakították a küzdelmet, s egyperces gyászszünetet tartottak Fjodor Ivanovics Tolbuhin, az akkortájt elhunyt szovjet marsall emlékére. A találkozó egyébiránt a magyar válogatott 5-0-ás győzelmével ért véget... * Hat év múlva, 1955 szeptemberében vitt újra utam Újpestre. Anyámmal végigzötykölődtünk a Lehel, majd a Béke úton, s amikor Angyalföld északi végébe, a Gyöngyösi úti vasúti felüljáróhoz értünk, úgy éreztem, mintha az országhatárt hagynám magam mögött. Egy testes, vörös téglás épület, a Könyves Kálmán Gimnázium előtt szálltunk le a villamosról. Általános iskolai bizonyítványomat s néhány más okiratot szorongatva kezemben léptük át az iskola küszöbét. Az 1905-ben alapított gimnázium kimagasodott a környék apró házai Egy régi villa közül... Dölyfös, ellenséges erődítményre emlékeztetett. Beleborzongtam a gondolatba, hogy négy év vár rám falai között. (A négy évből majdnem egy lett, mert az első tanév végén Seregélyesi József tanár úr kétvállra fektetett matematikából.) Miért is rendültem volna meg rá egy évre, 1956 novemberében, amikor arra vetődő szomszédunktól azt hallottam, hogy az iskola fele romokban hever? A hír inkább felajzott, mintsem földre sújtott. Rohantam ki Újpestre — gyalog, mert még nem jártak a villamosok. A hírnök igazat mondott. A bal oldali épületszárny súlyosan meg volt rongálva. Az udvaron néhány lekonyult csövű ágyú s kiégett katonai jármű állt, körülöttük szanaszét üres, sárgaréz gránáthüvelyek. A tanári szobát, az osztálytermeket feldúlták; a folyosókon dolgozatfüzetek, tankönyvek kitépett lapjai. Hogy mi is történt, ezt a gimnázium 1959-ben kiadott évkönyvéből tudhatja meg az utókor: „1956-ban az ellenforradalmárok megszállták az iskola épületét, főhadiszállásukká építették ki, és jelentős lőszerkészletet halmoztak fel. így nem csoda, hogy az újpesti ellenforradalom felszámolásánál ez az épület szenvedte a legnagyobb károsodást". De lássuk, mi hívható még elő a békésebb gimnáziumi évek fakuló negatívjaiból ... Milte Károlyné, a IV. D osztályfőnöke, aki egyetemi fokon adta elő a matematikát. Vasvári tanár úr — dobhártyaszaggató angol kiejtésem első pallérozója —, aki megengedte, hogy kimenjünk az óráiról, ha előadása nem keltette fel kellőképpen érdeklődésünket. .. Egy április elsejei diákcsíny: két osztály közvetlenül a tanítás megkezdése előtt helyet cserélt... Szőllősi Imre, az 1960. évi római olimpia későbbi bajnoka, 2