Budapest, 1983. (21. évfolyam)

3. szám március - Mezei Ottó: Fénykép után, mint Munkácsy

következtetni a korábbiakra és viszont. — Ügy gondolom én is, hogy a folytonosságot valamennyire sikerült megőriznem. 1967 körül festettem 6—8 képet, melyek az itthoni, természeti elemek, gyökerek után készült munkáim folytatásai. (Odahaza sikerült meglelnem Szabó Ákos Le Ranelagh galériabeli, 1969-es kiállításának katalógusát, s találtam benne egy illusztrációt — Tárgy alkonyi fényben —, amely rokonságot mutat azzal a grafikával, amely még Nagy László ítélete alapján jelent meg az ÉS-ben.) A fenti mondathoz hasonlóan nem kevésbé óvatos fogalmazású egy másik kérdésem: — Alkotásaihoz bizonyára fényképet is használ? — Nehéz, szinte lehetetlen ellenni nélküle. Egyrészt ötletet, gondolatot ad (mondom magamban: ezekhez a tüélesen fogalmazott, erőteljes karakterű figurákhoz), másrészt manapság nem kívánhatom a modelltől — mint főiskolás koromban odahaza —, hogy négyszer-ötször üljön nekem, egyszerűen nincsen rá ideje. Ezt a szituációt a fotó kiválóan pótolja. Miközben a színes reprodukciókat nézem, valósággal zavarba ejt, hogy ezek a sajátosan mai, „modern szemléletű" portrék, szürrealisztikus montázsszerű jelenetek a múlt nagy mestereire jellemző technikai tökéllyel és igényességgel készültek. Keresettségnek, manirnak, modernkedő deformáltságnak nyoma sincs. A Művészet (így, nagybetűvel) fuvallata lengi körül őket, az emberismeretnek és a művészi elmélyedésnek jobbára a múltból ismert jellegzetessége. Játékosság és irónia sem érződik rajtuk, itt mindent komolyan kell venni. — Az én generációmnak, bármennyire jónak mondható szakmai indítást kapott is, elölről kellett kezdenie mindent. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első szárnypróbálgatások után autodidaktaként láttam újra munkához. Amivel ma egy 20—22 éves pályakezdő dicsekedhet — s ez világjelenség —, az nekünk annak idején nem volt birtokunkban. Különben is, a mester legfeljebb technikai ismereteket és fogásokat adhat át növendékének, az igazi tanulság bárki számára magukban a művekben van, nem a szavakban. Laura lányom, aki 18 éves, kétévi műtermi munkával eljutott mellettem oda, ahová én hoszszú évek eredményeként; egyszerűen azért, mert lépésről lépésre vezethettem rá a technikai ismeretekre. Nézze — mutat rá néhány ismerős képre —, ezek itt tőlem valók, Michelangelo és Griinewald egy-egy kis méretű rajza után készült „másolatok", de nem kópiák a szó eredeti értelmében. A művész közvetítette szemléletük, formai megoldásuk alapján készültek, az eredetinél jóval nagyobb méretben. Nem tagadhatom, hogy rengeteget köszönhetek a XVI—XVII. századi mestereknek, ők adták meg nekem azt a szóban aligha megfogalmazható tanulságot, művészi igényességet, amely nélkül — vallom — nincs művészet. Hogy a XX. század művészete sem hagyott érintetlenül, az — gondolom — természetes, Max Ernst vagy Dali nélkül éppen úgy nem lennék az, aki vagyok, mint mondjuk Dürer vagy Holbein nélkül. A szürrealizmus azonban elsősorban katalizátorként hatott rám, nem utánzásra, hanem módszeres gondolkodásra ösztönzött. — Nem tudom megállni, hogy végezetül szóba ne hozzam a színes másolatok nyomán támadt szubjektív benyomásomat. Ezek a munkák ugyanis, a klasszikus mesterek és a szürrealizmus többszörösen átszűrt jelenléte ellenére, a tömény realitás érzését keltik bennem, ha ugyan ez az alaposan elkoptatott fogalom önmagában érzékelteti a „mesterkéletlenséget", a „természetességet" és a „művészi őszinteséget", mindazt, ami ilyen kettős vonzás esetén nehezen elkerülhetőnek tűnik. — Kérem — jegyzi meg röviden —, amit ön tömény realitásnak nevez, azt én művészi igazságnak hívom, a modorosságot egyszerűen önteltségnek tekintem. Időközben elállt az eső, szétszakadoztak a felhők. Búcsúzóul még megmutatja egyik 1958-ban készült, bernáthos reminiszcenciákat sejtető képét, amely ma is kedves számára. Ezt a Leányka csokorral című képet és két grafikáját „Az új művészetért i960— 1975" című szegedi kiállításon mutatják be. Két friss munkáját a Műcsarnok 1982. decemberi kiállításán láthattuk. Ünnep 1977 25