Budapest, 1983. (21. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Vitray

Csak ülök és mesélek szélgettünk, akkor az „egyszerű" ember az istennek se mondja még egyszer azt, amit hallani szeretnék tőle. Voltam is úgy öreg parasztbácsival, aki a felvétel pillanatában első kérdésemre azt válaszolta: „hiszen mondtam már". Neki nem kötelessége tudni, hogy az még a lámpák bekapcsolása előtt volt. Ha meg képzett ember ül a kamerával szemben, az gyűlöl ismételni, tehát másodszorra sokkal rosszabb. Ágaskodik benne a tiltakozás, hogy bármit is ugyanúgy mondjon el. Ezért is hagytam fel azzal, hogy elmenjek előre megbeszélni a riportot. — Volt fiaskód? — Nagyon sok. — Olyan is, ami esetleg nekünk nem tűnt fel? — Ezek valószínűleg nem is tűnnek fel. És ez a legrosszabb, mert a televízióból ömlő konglomerátumban szinte lehetetlen elválasztani az igazit a talmitól, hogy finoman fejezzem ki magam. A nézőben sajnos, pavlovi reflexek működnek: bizonyos csengők szólalnak meg bizonyos hatásokra. Néha már nem is érzékeli, mennyire kétségbeejtően nívótlan egy műsor. „Megeszi", mert ehhez szokott. Mikor kisebb volt a tét, akkor buktam bele. Amin izgattam magam, azok jobbára bejöttek. Amikre meg azt hittem, hogy elegáns ujjgyakorlatok, azokkal botlottam néha. Főképpen magam előtt. — Dobozban nem maradt anyagod? — Csak egy. Felsőbb utasításra. Azt hiszem, életem legjobb interjúja volt. Talán, ha erőszakoskodom, leadják. Csak közben rájöttem arra, hogy annyi magyarázatot kellett volna hozzáfűzni a nézők jó részének, hogy megértsék, ki is volt Muráti Lili... — Az volt, akire én gondolok? — A jobboldali színésznő. Itthon volt pár évvel ezelőtt. Mezey Mária révén sikerült megtudnom. Megcsináltam a filmet: jól sikerült. Belső használatban mutogatták, mint afféle „tanpartit". — Mit gondolsz, ha nem mész el Amerikába ösztöndíjasnak, akkor is azzá leszel, aki vagy? — Igen, azt hiszem, talán akkor is, de így meggyorsult a folyamat. Legfőképp azért, mert megnyugodtam. Halálosan izgatott, hogy egyszer már odaálljak egy mérce mellé, megnézzem, mit tud Dick Cavett vagy David Frost abból, amit itthon egyedül próbáltam magamnak saját dicsőségeimből vagy kudarcaimból összefabrikálni. — Csak a saját fejed után mentél mindig? — Hát kinek a feje után mentem volna? 1958-ban riporter lettem, tehát képen szereplő ember. Ma az ilyet televíziós személyiségnek hívják, jobb kifejezés híján. Ki volt, akire akkoriban azt mondhattam, hogy többet tud erről a mesterségről? — Na jó, dehát az eltelt negyedszázad alatt előfordulhatott, hogy mész előre, és olykor oldalt kapod a fejed, mert oda kell figyelni valakire. — Nem kellett. Hogyha kellett volna esetleg, én azt hittem, nem kell. A mérce elé is úgy álltam oda Amerikában, azzal a szörnyű, azzal az iszonytató, kiábrándító és utálatos és gyűlölni való konklúzióval, hogy nincs baj. Azt mondhatom neked, Péter, hogy ott „megcsináltak" nagyszerűen embereket. Az egyik a szamárköhögést gyógyította, a másik tudta, mikor vagy epés, a harmadik, ha a füled folyik, hol szúrjon föl. Specialisták. Én meg körorvosként kezdtem. Felismertem, hogy nálunk mennyire mások a viszonylatok, hogy a magatartásokban rengeteg feudális örökség nyilvánul meg. Másutt bólintanak, csettintenek, ha okos vagy. A mieink ezt nem szeretik, itt cseppekben kell beadni, hogy rám is oda lehet hallgatni. Ezek látszólag apróságok, ha fölismered, nem vagy elveszett ember. Mert ezen múlik a hiteled. Az Ötszemközt is úgy született, hogy negatívjára fordítottam, amit kint láttam. Fel kellett ismernem: 1. hogy nálunk nem lehet ilyen műsort közönség előtt csinálni; 2. hogy a tetszésnyilvánítást nem lehet kikényszeríteni; 3. hogy a kamerát ne lássa, akivel beszélgetek. Mert néha kisszerűek, cinikusak, szkeptikusak, de ugyanakkor intelligensebbek is vagyunk mi magyarok, mint az extrovertált, exhibicionista és kissé gyerekes amerikaiak. Tudom, ez általánosítás. — Van valami társadalmi tisztséged? — Nincs. — Valamikor színházi rendező akartál lenni. Nem jutott eszedbe, hogy ez még rád vár? — Biztosan megpróbálnám, ha azt hinném magamról, hogy el kell érnem saját alkalmatlanságom szintjét. Miért próbáljak meg mindent? Hogy kiderüljön: erre aztán igazán alkalmatlan vagyok? Ennyi év után már egyszerűen nem is izgat. Ha az ember a „non fictionben" milliós közönségnek tudott — nagy szám, de így van — akár csak egyszer-kétszer az életben kvázi katartikus élményt szerezni, való emberek való élethelyzetével, akkor egy író által megírt fiktív történet életrekeltése színházi közegben, annak mindenféle hátulütői és kompromisszumai közepette, nem lelkesít már. — És az írás? Több könyved jelent meg. — Az írás? Mint egy cserkésznapló. — Szoktad nézni a régebbi filmjeidet? — Most különösképpen, mert egy sorozatot szeretnék csinálni belőlük. — És hogy tetszenek? — Hát... akad köztük olyan, ami után úgy állok fel: hű az anyja, de jó! Ezt szégyellni kellene? Legalább őszinte vagyok: bevallom. — Szeretnél olyan apparátust a lakásodba, hogy bármikor nyúlsz egyet, és máris játszhatod valamelyik filmedet? — Videomagnóra gondolsz? Van már ilyen apparátusom. így otthon nézhetem, miből állítom majd össze a — nevezzük így — Emlékezem, emlékeztetek című műsort. Bent nincs arra kapacitás, hogy száz órán át nézzem a régi vackaimat. — És arra nem készülsz, hogy majd afféle szklerotikus foglalatoskodásként .. . — Hogy öreg koromban ülök és nézem a műsoraimat? — Igen. Csak ülsz és nézel. — Remélem. Szeretném öregen, könnyes szemmel nézni otthon, papucsban a régi műsoraimat. De még nem most. 20