Budapest, 1983. (21. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Vitray

KERTÉSZ PÉTER — Mi vagy hivatalod szerint a Televízióban? — Osztályvezető. De ez két különböző osztályt jelentett az eltelt hét évben. Az első igazi, virtigli osztály volt, huszonegynéhány emberrel, a szórakoztató főosztály vegyes osztálya. Azzal főzött meg az elnökhelyettes — hiszen a világ királya voltam a sportosztály főmunkatársaként, mert minden egyebet vállaltam, és nem volt beosztottam —, hogy csináljak egy partizáncsoportot, ami mindent megpróbálhat a tévében, amit még eddig nem. — É.s elfogták a partizánokat? — Inkább úgy mondanám, hogy egymagam menekültem el, mert azt tapasztaltam, hogy a partizánharcokat egymás ellen folytatjuk. Akkor a drámai főosztályra kerültem, s ott—vagyok a mai napig is, a dokumentumdráma-osztály vezetőjeként. Osztályunk e pillanatban a helyettesemből áll, aki egyszersmind gyártásvezető, az ő felvételvezetőjéből, valamint egy titkárnőből és belőlem. — Dokumentumdráma-osztály — ez úgy hangzik, mint valami fedőnév. — Fedőnév is, de elvileg talán a felé a régi álmom felé közelít, hogy gyorsan mozgó kis alakulatom legyen a saját műsoraim előállítására. Kellene egy szerkesztő még, vagy az sem, és egy állandó operatőr. A dokumentumdráma mint műfaj még nem igazán honos a televízióban. Ilyen volt például a Vétlenek című film egy szerencsétlenül járt artistalányról, vagy korábban az Erzsike, amelyik egy magát hátrányos helyzetből igen csak jó helyre fel küzdő asszony életét idézte fel. Aztán ilyen volt a Két asszony című film, két olyan asszonyról, akik a társadalmi előítélettel szemben valósítottak meg egyfajta életet. Ezeket én készítettem, amin azt kell érteni, hogy nemcsak a szerkesztő és a kérdező voltam, II Ifítrcay hanem — ha ez a szó nem túl nagyképű — a rendező is. — Szerintem azelőtt is ilyen filmeket készítettél. A Csak ülök és mesélek epizódjaira gondolok elsősorban. Mi hát a különbség a korábbi és a legújabb műsoraid között? — A fő különbség, hogy magunk vagyunk. Nem felelek mások munkájáért. — Ezek szerint nincs semmiféle főnöki, adminisztratív teendőd? — Nincs hál'istennek. Különben sincs bennem semmiféle hatalmi mámor. — Sportriporterként kezdted a pályafutásodat. Ugye, már akkor forgattad a fejedben, hogy nem így végzed. — Nem forgattam a fejemben semmit. Nem volna igaz, ha rnost ezt mondanám. Ha az ember az ezüstlakodalmát üli egy szakmával, sok mindent meg tud állapítani visszamenőleg, saját magára vonatkozóan. Előre soha nem voltak terveim. Fia lettek volna, biztosan elszúrom őket. Tehát ösztönösen hajlottam arra, hogy utólag állapítsam meg, mi történt tulajdonképpen velem és körülöttem. Halálosan boldog voltam, mikor sportriporterként a Televízióhoz kerültem, 1958-ban. Minden egyéb, amit csináltam, úgy alakult ki, hogy végül is televíziózás, hát persze, hogy vállalom. — Hogyan találtál rá az öregekre? Mintha tendenciózusan csak velük foglalkoznál. — Nem tudom. Az biztos, hogy életkorunk szerint különféle álarcokat öltünk. Magyarán szólva: pózaink vannak. A fiatal ember a lázadó pózában tetszeleg, az idősebb a bölcs-mindentudóéban. Művészeknek kivált felemelően szép álarca tud lenni magánhasználatra ís. Az öregeknek már nincs szükségük álarcra. Leegyszerűsödnek. Nem is kell felfogniuk, hogy egy furcsa, manipulált közegben, kamera előtt beszélnek. Nekik már mindegy, nincs rá szükségük, hogy valamilyennek látszódjanak. — Ez csupán a mesterségbeli része a dolognak. De nyilván örömöd is telik ezekben az együttlétekben . . . — Ha erről valamilyen elméletet vársz tőlem, hát tessék: életünkben számos olyan neuralgikus pont van, amire túlságosan odafigyelnek. Hogy egy színházi csupán. Hogy úgy mondjam: a maradék humán momentumok. Hogy figyelünk-e egymásra, van-e bennünk tolerancia a másik iránt, s hogy lám, az akarat, mint manapság elfelejtett norma, hátrányos helyzetből is mire képes. Ezt is utólag állapítottam meg, ez se eltökélt szándék volt. Egyszerűen a könnyebb ellenállás felé mentem, ahol úgy éreztem: kevesebb kompromisszummal, kevesebb fejfájással még mindig bemutatóról milyen véleményt mondasz, vagy egy új magyar filmről — azoktól tudom, akik ezt csinálják nálunk —, azt rengeteg tényező befolyásolja. Én viszont periférikus munkát végzek a televíziózásban — ami a belső fontossági sorrendet illeti. Nagyon elvétve szerepelek par excellence politikai témákban, és ódzkodom a kritikai megszólalásoktól. Nem szeretem az úgynevezett kritikai riportot, mert félek, hogy volt egy vonal, ami fölé már nem mertem menni. Amit a nagy kenyérből kiszeltem magamnak, az egy sarka fontos dolgokat lehet az embereknek elmondani. — A jó műsor készítésén túl bevallott törekvésed, hogy valamilyen módon hass is vele? — Persze. Tulajdonképpen farizeus módra mondtam, hogy periférikus, amit csinálok. Meg vagyok győződve róla, hogy az embereket egyszerű dolgokra is emlékeztetni kell néha, olyan falvédő igazságokra — teszem azt—, hogy „az öreg is ember". Nem vagyok szociológus típus, ezt nagyon fontos megmondanom. Csak általános emberi dol-Az első vetélkedő — Utazzunk együtt! 1962, 18