Budapest, 1983. (21. évfolyam)

3. szám március - Seregi László: Tündöklés vagy bukás?

ha arra kerül sor, de egy magá­nos nem ér rá pereskedni, neki dolgoznia kell, ott kell lennie a boltjában, mert ha nincs a he­lyén, másliová megy a kuncsaftja. »» Én nem tehetem meg, hogy kurta ninccsel kitessékelem a ve­vőimet. Belőlük élek. Ha nincs raktáron, amit keres, türelmet kérek, s igyekszem másnapra, harmadnapra beszerezni. Szoros kapcsolatot tartok fenn kisipa­rosokkal, legyártatom velük azt a fazont, amit kérnek. Nem vi­tás, előfordul, hogy csak az áhí­tott fazont tudom adni, az alap­anyag minősége viszont hm, hm. Erre mindig felhívom a vevő fi­gyelmét. Inkább én teregessem ki, önszántamból, a szennyest, mintsem otthon jöjjön rá, hogy becsapták. Az emberek nem os­tobák, meg tudják különböztet­ni — példának okáért — a lepe­dőt a gézingtől. Ne nevessen, ezt az esetet nem az ujjam ból szoptam. Megtörtént. Sajnos. Én is szeretem a pénzt, de nem a becsületem rovására." * Apropó! Jövedelmek! Mennyi egy átlagkereskedő átlagjöve­delme? A KISOSZ elnökhelyet­tese sajnálattal közli, hogy erre a kérdésre nem tud válaszolni. Pusztán azért, mert nincs átlag­kereskedő, csak jó és rossz, s ennek megfelelő a jövedelmük. Ismer kereskedőt, aki 30 ezret is összehoz havonta, mások meg örülnek, ha kijönnek. Átlagban 6—7 ezer forint kerül a kasszá­ba, de aki igazán szereti a szak­máját, annak ennyiért is megéri. Egyébként is lejárt a konjunk­túralovagok ideje. Tudomásul kell venni, érvel tovább, hogy itt, ezen a területen is csak az boldogul, aki tisztességgel dol­gozik. És az ő feladatuk, hogy senkinek ne menjen el a kedve ettől a foglalatosságtól. A közel­múltban létrehozták ágazatpoli­tikai főosztályukat, s az új szer­vezettel kívánják elérni, hogy egyenlő elbírálás érvényesüljön az áruelosztó nagykereskedelmi vállalatoknál, ne kerüljön senki hátrébb a sorban, csak azért, mert saját zsebre kereskedik. Állandó gondot okoz, hogy nincs központi raktáruk. Ezen is vál­toztatnak. Nemsokára felépül a várva várt központi raktárház. Megkönnyíti majd az utánpót­lást, hamarabb jut el az áru a maszek standjára, a vevők kosa­rába. Még élnek az előítéletek! — mondja Kronerné, s példaként említi, hogy neki és társainak egyszerűen nem szabad beteg­nek lennie. Táppénzt ugyanis csak a hetedik naptól kapnak. Ami azt illeti, diszkrimináció ez a javából. Annál is inkább, mert a kiskereskedők háromszoros társadalombiztosítási hozzájáru­lást fizetnek. A KISOSZ most próbálkozik, hátha sikerül e té­ren valamiféle ésszerű kompro­misszumot tető alá hoznia. Szükség van a kiskereskedők­re! — összegez dr. Gál József, s nem amiatt — teszi hozzá — mintha az állami és szövetkezeti szektor nem volna képes meg­küzdeni az ellátás gondjaival. Mennyiségileg nemigen szorul­nak segítségre, viszont a magá­nosok meghatározó, az eddiginél meghatározóbb szerepet játsz­hatnak a választék szélesítésé­ben, a speciális igények kielégíté­sében. Több magánpenzió kelle­ne, mert a külföldiek között is található vékonyabb bukszájú. Nosztalgiával emlegetjük az egy­kori kiskocsmákat, ahol olcsón, mégis bőségesen lehetett vacso­rázni, sajnos, éppen ezekre nincs vállalkozó — sorolja a to­vábbi lehetőségeket a Fővárosi Tanács főosztályvezetője, bár elismeri, hogy a vendéglátó he­lyek létesítése kívánja a legna­gyobb induló tőkét. Vannak egyéb fehér foltok is, ahol élel­mes emberek megtalálhatnák számításukat: tömegrendezvé­nyeken képtelenség egy pohár frissítőhöz jutni, az üres üvegek visszaváltása pedig kimeríthetet­len kincsesbányának ígérkezik. De vajon lesz-e jelentkező? Futja-e még a 180 milliárdunk­ból? 9

Next

/
Thumbnails
Contents