Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Csipán Tibor: Értelmiségiek harmincon alul I.

a harminc éven aluliak között 80 százalék azok aránya, akik úgy értékelik helyzetüket, hogy teljesítményük változtatásával semmiképpen sem tudják befolyásolni fizetésük alakulását. Természetesen ne feledkezzünk meg arról se, hogy a fizetés teljesítmény általi kontrollja feltételezi más feltételek befolyásolását is, például a teljesítmény feltételeinek kontrollját. A lakóhelyi környezet minősége és a munkahely — nem kilométerben, hanem időben és közlekedési körülményekben mért — távolsága társadalmi előnyök vagy hátrányok termelője és újratermelője. A harminc éven aluli diplomások közül közel háromszor annyian ingáznak Budapest közvetlen vonzáskörzetéből, mint az idősebbek közül. Ismerjük a közlekedési eszközök zsúfoltságát, a közlekedéssel eltöltött idő korlátozott hasznosíthatóságát és azt, hogy az ingázás, időrabló hatásán túl, egyaránt akadályozza mind a lakóhelyi, mind a munkahelyi közösségbe való integrálódást. Ez fokozódó társadalmi hátrányok okozója. A harminc éven felüli diplomásokra jellemző, hogy lakóhelyük általában az I., a II., a XI. és a XII. kerület. A fiatalabbak között az albérlők aránya tízszer akkora, mint a harminc éven felülieknél. Főbérlő a fiatalabb értelmiségiek 10, az idősebbek 36,7 százaléka. A harminc éven aluliak 75 százalékának nincs megoldva a lakáshelyzete. Többnyire a szülők háztartásában élnek családtagként vagy albérlők; az idősebbek között ez az arány 21 százalék. Az csak kísérteties hasonlóságnak tekinthető, hogy ezek az arányszámok szinte pontról pontra azonosak mindkét korosztályban a gyermektelenek arányával, de az már egyértelműen szemlélteti a lakásviszonyok hatását, hogy míg a lakástulajdonosok, főbérlők vagy társbérletben élők átlagos gyerekszáma 1,4, addig a családtagként és albérlőként lakóknál csak 0,8 és 0,3 között mozog. Kiviláglik ezekből az adatokból az értelmiségieknek — szóbeli közlésekkel is megerősített — álláspontja: csak olyan feltételekkel vállalnak gyermeket, amelyek között legalább minimális remény van arra, hogy ezekből a feltételekből következően sem a szülők, sem a gyermek(ek) nem kerülnek személyiségüket károsító és társadalmi esélyeiket korlátozó helyzetbe, hanem a család minden tagjának, legalább is elvileg, megmarad a szabadsága arra, hogy a benne rejő lehetőségeket társadalmilag hasznosan kibontakoztathassa és kamatoztathassa. Míg országosan, valamennyi foglalkozási csoportot alapul véve, és a nők életkorát tekintve, 20—24 év között születnek a legsűrűbben a gyermekek, addig az értelmiségi nők közel egynegyede harmincéves kora után is gyermektelen, és közülük később már csak néhány vállalkozik gyermekszülésre. Az értelmiség jelentős részének az élete a gyerek öröme nélkül, a saját létük folytatódásának reménye nélkül múlik el, és ennek az egyénre vonatkoztatható jelentőségén túl társadalmilag is káros következményei lesznek. Sem a biológiai, sem pedig a szocializációs következmények szempontjából nem kívánatos, hogy az életfeltételek hatására az értelmiségi nők szülési életkora erősen a harmincéves határ felé tolódik. Ebből még az is következik — most már az életkor és az életfeltételek együttes hatásaként —, hogy az esetek nagy többségében egy gyerek után az értelmiségiek nem tervezhetnek újabbakat, így nem érhetik el a puszta reprodukcióhoz szükséges minimális gyermekszámot sem. A szükséges feltételek hiányában mintegy folyamatosan elfogyóban van a jelenlegi értelmiségi csoport, tekintve, hogy a foglalkozás szempontjából aktív életkorú diplomásoknál vizsgálatunk szerint 1,21 az átlagos gyerekszám, ami jóval alacsonyabb az országos átlagnál. Ha egyáltalán van gyermek a családban, inkább egy van mint kettő. Az életkor előrehaladtával automatikusan emelkedő jövedelmek és javuló életfeltételek megnövelik az esélyét annak, hogy a gyermekek is az értelmiségi életpályára kerüljenek. Különös jelenségegyüttes áll elő ezekből a tényezőkből: a cirkuláns mobilitás csökken, míg demográfiai okokból álstrukturális mobilitás következik be, úgy kerülhetnek be újabb rétegek az értelmiség csoportjába, hogy sem az értelmiségiek összlétszáma, sem pedig más foglalkozási csoportokhoz viszonyított aránya makrostrukturális szempontból nem változik lényegesen. Aharminc éven aluli értelmiségiek lakáshelyzetének bemutatásától az előbbi demográfiai kitérő egyáltalában nem vitt olyan messzire, hogy ne folytathatnánk azzal: a fiatalabbak lakásának szobaszáma kevesebb, felszereltsége is gyengébb, mint a harminc éven felülieké. A fiatalabb értelmiségiek 73,2 százaléka változtatni szeretne jelenlegi lakáshelyzetén. Egyik csoportjuk 2—3 éven belül, másik, részben még inkább hátrányos helyzetben levő csoportjuk reméli, hogy 5—-6 éven belül megoldhatja lakásproblémáját. Saját véleményük szerint céljukat csak rendkívül nagy erőfeszítéssel érhetik el ennyi időn belül, ha egyáltalán elérik. A nyomasztó lakáskörülmények között eltelt években a lakáshelyzet megoldásához valószínűleg szükséges (de nem minden esetben elégséges) olyan energiák használódtak el, és fognak még elhasználódni, amelyeket egyúttal a szakmai fejlődéstől, a társadalmi-közösségi aktivitástól, a társas kapcsolatoktól, a családi élettől stb. vonnak el. A lakásszerzés áll az élet középpontjában, ami az ismert gyakorlat szerint egyéni célért folytatott egyéni harc, és ez a küzdelem, mivel huzamos időn keresztül fennáll, igénybe veszi az aktív munkával töltött éveknek legalább az egynegyedét. Olyan egyéni célú, felhalmozásra törekvő gyakorlati magatartásformákat és viselkedés stratégiákat rögzít társadalmi méretekben, amelyek ellentétesek társadalmi céljainkkal. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a harminc éven aluliak és a harminc éven felüliek életfeltételei között mutatkozó különbségek az aktív évek egynegyedében tovább erősítik ezt az egyéni célú magatartásformát. Ugyanis a lakás puszta megszerzésével (majdnem) egy időben — az esetek túlnyomó többségében — megkezdődik a küzdelem a meglevőnél jobb minőségű, nagyobb lakás megszerzéséért, gyűjtéssel vagy más eszközökkel. Tovább folytatódik az a szintén egyéni célokért vívott harc, hogy a fiatalabb értelmiségiek fölküzdjék magukat legalább a megelőző generáció életfeltételeinek szintjére, vagy — kedvező körülmények között — esetleg még magasabbra. Hogy a harminc éven aluli értelmiségi életkörülményeiből következő magatartásformákról mondott állításainkat alátámaszszuk, felsorolunk néhány bizonyító adatot. Az általunk megkérdezett fiatalabb értelmiségiek között egy olyan kerületben, amelyben országos jelentőségű kutatóintézetek vannak, egyetlen fiatalt sem találtunk, akinek tudományos fokozata lett volna. Egyetemi doktori dolgozatot is csupán 1,5 százalékuk készített. Ismerve a tudományos minősítő rendszer működését, ezt — ha akarjuk — tekinthetjük pozitív jelenségnek is. A társadalmi aktivitásformákra vonatkozó minden mutatószámban alacsonyabb értéket találunk a fiatalabbaknál, mint a harminc éven felüli értelmiségieknél. Igaz, hogy elfoglaltságuk intenzívebb tevékenységformákból áll; kevesebbet üléseznek, mint az idősebbek, de gyakrabban látnak el konkrét szervezési feladatokat. Az életfeltételek végső kihatásaként rögzített magatartásformák további jellemzésére álljon itt vizsgálatunknak a szabadidőre vonatkozó eredménye. Ebben az értelmiségi csoportban azt találtuk, hogy a szabadidőben végzett tevékenységek között utolsó előtti helyen áll a társas kapcsolatok ápolása, a barátkozás. Csupán a paszszív pihenést, a szunyókálást előzi meg. r [les különbségek derülnek ki az életkor szerinti bontásból a politikai közérzet minőségével kapcsolatban is. A harminc éven felüliek 8 százaléka elégedetlen a politikai légkörrel, míg a harminc éven aluliaknál ez az arány 16 százalék, tehát a duplája. A fiatalabbaknak csak alig több, mint a fele nyilatkozik úgy, hogy inkább elégedett, mint nem, vagy nagyon elégedett. Az idősebbeknek kétharmada hangoztat ilyen véleményt. Vizsgálatunk eredményei szerint a politikai közérzetet sem a fizetés nagysága, sem a fogyasztás színvonala, sem a lakáshelyzet, sem pedig a szokásos értelemben vett társadalmi aktivitás szintje nem határozta meg olyan erővel, mint az, hogy az értelmiségiek milyen mértékben voltak elégedettek munkafeltételeikkel, munkakörülményeikkel és munkájuk értelmességével. Ahhoz tehát, hogy a harminc éven aluli értelmiségiek politikai közérzetének minőségét és tartalmát világosabban megérthessük, meg kell vizsgálnunk a munkahellyel, a munkavégzéssel, a hivatással kapcsolatos magatartásukat és véleményüket. (Folytatjuk) 15