Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Kertész Péter: Két forintért életmentés

tot keresné. Végül megállt az „A" betűnél, és nagy erővel ellökte magát. 1970. szeptember 5-én lett volna huszonhárom éves. Érettségi után képesítés nélkül tanított Homorúd községben, a Mohácsi-szigeten, onnan jött szerencsét próbálni Budapestre. Albérletben lakott, esténként közgazdasági technikumba járt. Főnöke szerint „erős modora miatt környezetében gyakoriak voltak a veszekedések. Próbálták megváltoztatni. Amúgy, ha nem idegesítette semmi, kedves volt, szeretetreméltó." Könyvtári kartonjáról tudom, hogy sokat olvasott, magánéletéről nem tudtam meg semmit. Hozzátartozói, barátai közül, ha voltak egyáltalán, nem kereste senki. Két nappal a halálugrás után telefonált valaki a hullaházból, hogy mi lesz már azzal a szép kislánnyal?! így aztán a vállalatnak kellett eltemettetni. Akárha saját halottja lett volna. 229-600 229-600 229-600 229-600 Palotai úr szerint, aki mindig a közvélemény hullámhosszán sugároz, Kruncz Emma tragédiája maga a megtestesült mindennapi történet. Sablon, amit nem írtak meg a lapok, s a Kék Fényben sem minősített a mindenre válaszoló bírónő. Nyilván valami pitiáner szerelmi dráma lehetett. A lány beleesett a művezetőjébe, aki természetesen nős volt, csak hitegette a szerencsétlen teremtést. Minek kell manapság ilyesmiből ekkora felhajtást csinálni? Elvégre modern emberek vagyunk, vagy nem? Meghalni egy férfiért, licitálnának rá a lányok, ki hallott már ilyet? Ha egyszer annak a krapeknak csak arra volt jó, hát istenem, legközelebb majd óvatosabb lesz, s csak akkor áll kötélnek, ha már az ujjára húzták a gyűrűt. Bár megnéznénk magunknak azt a vőlegényt, akinek ilyen állhatatossága van. És a többi, és a többi. Megannyi, a társadalmi gyakorlatban szentesült józan értékítélet, amely rendre elbagatellizálja a másikat földhöz csapó okokat, ami nekünk, persze, meg se kottyan. A változó biológiai szakaszokat, a partner, a házastárs, a gyerekek, a szülő, a munka.társ, az egzisztencia, a hatóság által előidézett feszültségeket, tehetetlenségeket, kétségbeeséseket, amelyek orvoslására sokak számára egyetlen lehetőség nyílik: befejezni az egészet, kiszállni a buliból, elég volt. Csak Budapesten évente hozzávetőlegesen ezren ölik meg magukat (kétszer annyian mint két évtizede), mert úgy érzik, zsákutcába jutottak, ahonnan nincs kiút. S mert látszólag nem betegek, veszélyben sincsenek, hát minek a sürgősségi ellátás, amely közúti balesetet követően nem egy embernek visszaadja az életét. Hiszen bámészkodók százai felfogják, ha valaki a kerék alá kerül, elkapja az ékszíj, vagy éppenséggel ég a grabanca. De mi van akkor, ha valaki egyszer csak elveszti lába alól a talajt, mert csődöt mondott az addig úgyahogy bevált problémamegoldó eszközeivel, s magától képtelen újat kitalálni? Kihez forduljon ilyenkor? Hol az a kitárt kapu, ahova betessékelik s szívesen látják az önmagukban kételkedőket, a sóbálványként lecövekelőket, a konfliktusok labirintusában magányosan tévelygőket? Hol van olyan hivatal, fórum, megszámlálhatatlan hivatalaink s fórumaik között, ahol nem csak jól beolvasni, feljelenteni lehet vagy közérdekű bejelentést tenni? Ahol az orvoslásból nem ügy, akta, recept születik csupán, hanem fokozott lelki állóképesség, új problémamegoldási stratégia, ami lehetővé teszi az elviselhetetlen elviselését, a leküzdhetetlen leküzdését, anélkül, hogy a szociális környezetben bármi is megváltozott volna. Mert az imádott hozzátartozó fel nem támasztható, az elhidegült szeretőt se lehet visszaédesgetni, s persze a szadista főnökből se lesz egyik pillanatról a másikra szamaritánus. Megpróbálhatja bárki, ha van hozzá mersze: bőgje jól ki magát a tanácsok ügyfélszolgálati irodáján vagy akár a szakszervezeti jogsegélyszolgálatnál. Néznek majd rá, mint a moziban, s tessékelik kifelé szépen, mert kérem, mi itt csak konkrét dolgokkal foglalkozunk. Legfeljebb a Veres Pali válaszol nyílt levélben a Magyar Ifjúság hasábjain vagy dr. B. P. az Új Tükörben, hogy ugyan ne marháskodjon már, azonnal keresse fel panaszaival a legközelebbi nőgyógyászt, idegorvost, pszichiátert, aki majd megtanítja ökonomikusán szeretkezni, s ha szükséges, olyan orvosságot ír fel, amitől egy-kettőre csuhaja. Ha ez se segít, még mindig telefonálhat a Szilágyinak a Rádióba, hogy Halló, itt vagyok!, s akkor másnap biztos rajta röhög az egész ház, még ha el is változtatta panaszkodás közben a hangját. Vagy — s ez kap a legszerényebb publicitást — felhívja a lelki elsősegély telefonszolgálatot. Ha valamilyen úton-módon tudomására jut, hogy Budapesten (immár kilenc esztendeje!) ilyesféle „szolgáltatás" is van. 9