Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Dr. Kerti József: Ujabb radiátorjárvány

DR. KERTI JÓZSEF Újabb radiátorjárvány A Budapest egyik korábbi számában (1981. január) már írtunk az acéllemez radiátorok használatával szerzett tapasztalatokról, eredményekről, valamint a gondokról is. Ez utóbbiak abból származtak, hogy a radiátorok — országszerte bekövetkezett, egyes esetekben tömeges — lyukkorróziós károsodása súlyos zavarokat s egyszersmind sok fejtörést is okozott azon szakembereink számára, akiktől a probléma megoldását várjuk. A kérdés most, az új fűtési idényben változatlanul időszerű, hiszen a probléma nélküli, higiénikus és egyben energiatakarékossági szempontból is előnyös fűtés feltételeinek biztosításához nyilvánvalóan fontos életszínvonal-politikai érdekek fűződnek, így minden bizonnyal olvasóink érdeklődésére is számot tarthat a kérdés: mi lett a visszhangja az említett polemikus közleményben foglalt bírálatnak és javaslatnak? S ami ennél is fontosabb: a közlemény óta történt-e előrelépés a probléma megoldásában? A ,,darázsfészek" Nos, ami a visszhangot illeti, a fejlemény eléggé sajátos, tanulságai pedig túlmutatnak a konkrét ügy keretein is. A cikkre reagált a Dunai Vasmű két szakembere, az Energiagazdálkodás című folyóirat 1982. évi márciusi számában. (Tudvalevő, hogy a kérdéses radiátorokat a DV gyártja, azok alapanyagával együtt.) így nagyon is helyénvaló, hogy éppen ők válaszoltak a cikkben foglalt javaslatokra, hiszen senkinek nem lehet célja, hogy egy közérdeket szolgáló, időszerű javaslat pusztába kiáltott szó maradjon. Annál szokatlanabb viszont, hogy az egyébként merev elutasítást tartalmazó válasz egy műszaki témakörben különösen disszonáns kérdést vet fel: az illetékesség kérdését. A szerzők ugyanis azt a nézetüket fejtik ki, hogy „illetéktelenül" foglalkoztunk a témával, különösen pedig a lemezradiátorok alapanyagának problémájával, hiszen — úgymond — ebben az ügyben csak azon szakmai köröknek van joga megszólalni, melyek a DV radiátorait, valamint az ahhoz felhasznált szénacél alapanyagot kifogástalannak, szabványosnak, a külföldi gyártmányok alapanyagával egyenértékűnek minősítették; és a bekövetkezett károkért a szolgáltató vállalatokat kárhoztatták, mondván, hogy helytelenül üzemeltetik a radiátorokat, nem tartják távol a levegő oxigénjét a radiátor fűtővizétől, s a lyukadások kizárólag erre a mulasztásra vezethetők vissza. Azon olvasóink számára, akik a műszaki kérdések iránt mélyebben érdeklődnek, hadd említsük meg, hogy a nevezett szakfolyóirat ugyanazon számában olvasható e sorok írójának viszontválasza is, további szaktudományi részleteket ismertetvén a radiátorkorrózió és az alapanyag kapcsolata kérdésében. A tanulságok azonban, alighatévedünk, nemcsak a radiátorkorrózió szenvedő alanyai és a szakterület művelői körében érdemelhetnek figyelmet, hanem szélesebb körben is. A viszontválasz rámutat a műszaki sajtóvita etikai normáinak egyik alapvető szabályára: nem szerencsés dolog, ha bárkit illetéktelennek nyilvánítunk közérdeket szolgáló műszaki fejlesztési ügyben, főként, ha az javaslatát érvekkel, tényekkel támasztja alá a sajtónyilvánosság előtt. Közérdekű javaslat megtételére mindenki illetékes. Ha ez netán szakmai tévedésen alapul, a sajtószabadság demokratikus elvei biztosítják a szakmai érvekre alapított cáfolat jogát és lehetőségét. De ha a javaslattevő „illetékességét" feszegetjük, óhatatlanul aggályosítjuk az olvasó előtt a műszaki szempontból egyébként esetleg megalapozott ellenérveink súlyát. Más kérdés azonban, hogy a DV szakembereinek az az érvelése, mely szerint a hibák okainak vizsgálatánál az acéllemez minőségének szerepét ki lehet és ki kell rekesztenünk a közreható tényezők köréből, e sorok írójának nézete szerint objektív műszaki alapon sem igazolható. S azt is le kell szögeznünk: az alapanyag szerepét elemző közlemények (sem lapunkban, sem a szakfolyóiratokban) nem tekinthetők valamiféle „vádiratnak" a Dunai Vasművel szemben! Csupán hangsúlyozzák: bár kétségtelenül javult a DV radiátorok minősége az elmúlt években, s ez lemérhető a radiátorpanaszok ritkulásán is, az eredmények még nem kielégítők, s úgy tűnik, még nem használtuk ki a műszaki fejlesztési lehetőségeket. S a DV szakemberei által bírált közlemények, a hibák okainak elemzése mellett, éppen e lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Valóban kifogástalan az alapanyag? S itt jutunk el a másik felvetett kérdésünkhöz: mi történt a Budapestben megjelent írásunk után. Sajnos, nem sok pozitívumról számolhatunk be. A már említett részleges javulás ellenére a panaszok nem szűntek meg teljesen. Nem lett vége az áldatlan jogvitáknak sem, jelenleg éppen a szentendrei sorozatos károsodások miatt van per folyamatban a tervező, kivitelező és üzemeltető vállalatok ellen. A lyukadások miatt tömegesen szorulnak javításra, illetve cserére a dunaújvárosi eredetű radiátortömbök, többek között a fővárosban, az őrmezői lakótelepen. Itt érdemes megemlíteni, hogy a jóval korábban (ti. 1965—66-ban) a kelenföldi lakótelepen (például a Szakasits Árpád úton) beépített, azonos szerkezetű és azonos feltételek között üzemeltetett csepeli radiátorok ma is hiba nélkül működnek; a radiátorpanaszok szinte ismeretlenek azokban az épületekben, melyekben ezeket a (borsodnádasdi alapanyagú) lemezradiátorokat szerelték fel. Tudvalevő, hogy a DV radiátorok országos méretű, tömeges elterjedése a hetvenes évek legelejére tehető, bár a gyártás már korábban megindult Dunaújvárosban. Mindezek miatt tehát lehetetlen kitérni a kérdésfeltevés elől: mi a különbség a kétféle (ti. a dunaújvárosi és a borsodnádasdi) radiátorlemez alapanyaga között? Hiszen a panaszok szinte kizárólag a DV radiátorok üzemeltetése során merülnek fel, immár hosszú idő óta. Érdemes szó szerint idézni ezzel kapcsolatban az ÉMI (Építésügyi Minőségellenőrző Intézet) egyik országos felmérésen alapuló megállapítását: „...1974-től a korrodált radiátorok csaknem kizárólag Dunai Vasmű gyártmányúak voltak..." S jóllehet ebben a közleményben sem „vádiratot" kívánunk elrejteni, elkerülhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk az acél széntartalmának szerepéről, miután e kérdést az előző közleményünkben csak futólag érintettük. Mint ismeretes, az acélgyártás lényegében abban áll, hogy a nyersvasból különféle oxidvegyületek adagolásával eltávolítjuk, „kiégetjük" a szén egy részét. Nem mindegy azonban, hogy mekkora részét, milyen hányadát, hiszen a széntartalom meghatározza úgyszólván az acél összes tulajdonságát, például hidegalakíthatóságát, hegeszthető-28