Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Dr. Kerti József: Ujabb radiátorjárvány

FÓRUM ségét és korrózióérzékenységét. A széntartalom csökkentésével 0,1 százalék szénmenynyiség környezetében rohamosan, ugrásszerűen javul az úgynevezett lágyacél alakíthatósága és csökken az úgynevezett feszültségkorróziós hajlam. Csakhogy a széntartalom csökkentése ebben a tartományban már nehéz, költséges művelet, mert hosszadalmas kezelést igényel, jóval az acél olvadáspontja fölötti hőmérsékleten. Ugyanakkor igen sok olyan felhasználási terület van, melyen a 0,1 százalék fölötti széntartalom minden káros következmény nélkül megengedhető. A kötelező erejű hazai és az irányadó külföldi szabványok szigorúan előírják, hogy a radiátoracél széntartalmát 0,1 százalék alá kell csökkenteni. Különösen indokolt ez a műszaki követelmény napjainkban, az úgynevezett szalagacélgyártás korában: a gyakran több száz méter hoszszú acélszalagot csakis hosszában, azaz szálirányban tudjuk hengerelni, míg korábban — például a borsodnádasdi táblaacélgyártásnál — még a keresztirányú hengerlés, azaz nyújtás is megoldható volt. Gondoljuk csak el — talán nem is túl erőltetett a hasonlat —, milyen súlyos igénybevételnek teszi ki a háziasszony a rétestésztát, ha csak az asztal hosszában nyújtja, keresztirányban nem! Az ilyen „tészta", vagyis az így kezelt lágyacél szövet szerkezete bizony sok-sok helyi feszültséggóccal lesz megtűzdelve, mely a továbbiakban, a radiátor alsó pangó terében — ahol különösen súlyos a korróziós igénybevétel — lyukkorróziót iniciáló hibahellyé válik. A ma már általában elterjedt szalagacélgyártásnál a keresztirányú hengerlés szerkezethomogenizáló hatását valamelyest helyettesíteni lehet az acél ismételt hőkezelésével. E műveletre azonban nemcsak az jellemző, hogy számottevően növeli a gyártás költségét, hanem az is, hogy ez a hőkezelés is a kisebb sréntartalom tartományában hatásos, vagyis akkor, ha az acél már „lágy", tehát könnyebben alakítható. Anélkül, hogy ezen a helyen töméntelen számadattal akarnók terhelni az olvasót, megemlítjük, hogy a témával foglalkozó szakfolyóirat-közlemények sok felmérési adattal igazolják: a DV radiátorok gyors és tömeges lyukadása rendre ott következett be, ahol az acél széntartalma kiugróan, esetenként 30—40 százalékkal túllépte a szabványban limitált felső határt. Nem szakmai tévedésen alapul tehát a hazai és nemzetközi szabványok előírása: a radiátoracél széntartalmának 0,1 százalék alatt kell maradnia. S figyelmet érdemel, hogy a szabványok előírásai ezt a tilalmat arra az esetre sem oldják fel, ha a fűtővíz nem tartalmaz oxigént. Tehát tévedtek a DV szakemberei, amikor úgy vélekedtek, hogy az acél minősége közömbös, illetve a széntartalom növelését, ezen keresztül a termelés mennyiségi mutatóinak javítását meg lehet engedni azon az áron, hogy szigorúbb követelményeket támasztunk a fűtővíz minőségével, például annak oxigéntartalmával szemben. S ez a szakmai tévedés vezetett arra az intézkedésre, hogy a Dunai Vasmű — vitatható jogosultsággal — egyoldalúan megváltoztatta a kötelező erejű szabványt, és a radiátoracél széntartalmának megengedhető felső határát a DVSZ 133—70 R számú házi szabványában 0,12 százalékban jelölte meg. így az a ma egyre uralkodóbbá váló hazai felfogás, mely szerint minden baj okozói az üzemeltetők, például a szolgáltató vállalatok, eltereli a figyelmet az alapkérdésről: a gazdaságosság és termelékenység vállalati értelmezésénél nem számoltak a minőségi előírás be nem tartásának gyárkapun kívüli következményeivel, a fogyasztói érdekek csorbításával, vagyis nem érvényesült az össztársadalmi szemlélet a műszaki-gazdasági optimum keresésénél. Amikor tehát a műszaki fejlesztés lehetőségeinek új útjait keressük — bármily fájó is ennek nyílt megvallása —, első lépésként le kell vonnunk atörténtekből azt a tanulságot, melyért nagyon drága tandíjat fizettünk: vissza kell térnünk az eredeti alapanyag-minőséghez, a már régóta, sok tapasztalat alapján ismert minőségi előírások betartásához, és csak ez után lehet szó arról: hogyan tovább, milyen egyéb intézkedésekkel lehet még fokozni a radiátorok élettartalmát, tehát a szolgáltatás biztonságát. Az érem másik oldala... Azonban az igazsághoz tartozik, hogy a fűtővíz minősége és ezzel összefüggésben az üzemeltetés módja szintén nem közömbös a radiátorok élettartama szempontjából. Amikor tehát az acél minőségével kapcsolatos problémákról és következményekről beszélünk, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy minden más hibaforrást eleve kirekesztünk a korróziós károk okainak kereséséből. Lényegében ez a fatális hiba jellemzi az oxigénkorróziót abszolutizáló — már említett — irányzatot is, mely a víz oxigénnel való elszennyeződésére vezető üzemelési hibán kívül semmi más károsító okot és lehetőséget nem vesz számításba. Ugyanis valóban előfordulhat — és a tapasztalatok szerint előfordult —, hogy a radiátorokat nem rendeltetésszerűen használjuk, azokat indokolatlanul leürítjük, s ezzel lehetővé tesszük azok belső felületének levegővel való tartós érintkezését. További jellemző hiba az úgynevezett átcirkuláció; ez abban áll, hogy a keringő fűtővíz folyamatosan bejut az épület padlásterében vagy tetőépítményében elhelyezett nyitott tartályba — az úgynevezett tágulási tartályba —, melynek tudvalevően az a rendeltetése, hogy a fűtővíz hőmérsékletingadozásából származó térfogatváltozásokat felvegye. Ezen a tartályon keresztül folyamatosan betáplálódhat a levegő oxigénje a fűtőkörbe, s ez sietteti a radiátorok korróziós károsodását. Az acélminőség garantálásának vagy javításának igénye tehát semmiképpen nem jelentheti a technológiai fegyelem fellazításába való belenyugvást. Ezért egyet kell értenünk a DV szakembereivel, amikor a helyes üzemelés követelményére hívják fel a figyelmet. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az üzemelési móddal összefüggő javaslatok, elvárások Magyarországon főleg az elmúlt évtizedben kerültek a szakmai érdeklődés középpontjába. Korábban a szakszerű üzemeltetésre egyáltalán nem helyeztünk olyan súlyt, mint amilyet az ÉMI és a DV előírásai, és javaslatai ma megkívánnak. Ez természetesen nem volt helyes, és utólagosan sem igazolható. Ez a tény azonban más oldalról világítja meg az alapanyaggal kapcsolatos bírálat jogosságát, hiszen a ma már nem gyártott, de még ma is nagy számban üzemelő borsodnádasdi alapanyagból készült csepeli radiátorok hosszú ideig üzemeltek igen mostoha körülmények között, s így — a „tűzkeresztségen" is átmenve — éppen hoszszú, megbízható üzemidejükkel bizonyítják az acélminőség meghatározó szerepét. Ennek további elhallgatása legfeljebb ,,udvariaskodás" volna a népgazdaság számlájára, a fogyasztói érdekek rovására, de aligha járunk messze az igazságtól, ha az ilyen hallgatást inkább öncsalásnak tekintjük. Az ügynek van egy további tanulsága, melyet a következmények ismeretében akkor is le kell vonnunk, ha közhelynek tűnik: kétes értékű a minőség rovására elért „megtakarítás". Fenntartással kell fogadnunk az olyan gazdasági eredményt, mely csak vállalati szinten jelentkezik, a népgazdaságnak viszont nem hasznos vagy esetleg még káros is! Éppen a magasabb rendű közérdek védelmében született meg az a ma is hatályos jogszabály, mely tiltja, hogy ágazati, illetve vállalati (házi) szabvány a kötelező erejű országos szabvánnyal ellentétes előírást tartalmazzon. Márpedig a konkrét esetben nyilvánvalóan ellentét van a DV házi szabványa és az országos szabvány között, miután ez utóbbi tiltja a 0,1 százalékot meghaladó széntartalmat, az előbbi pedig megengedi. Az ésszerűség határain belül tehát helyesnek és célszerűnek kell tekintenünk a DV minden olyan javaslatát, mely az üzemelés módjának fejlesztésével növeli a radiátorok élettartamát. Azonban ezek a javaslatok, ha mégoly indokoltak is, nem mentik fel a javaslattevőt a minőségi előírások betartásának kötelezettsége alól. S azzal, hogy ezek betartását elvárjuk, sőt, számon kérjük, nem vádolunk senkit, csupán azt a gyógymódot javasoljuk a radiátorok számára, mely már régóta nem csodaszer. 29