Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Látogatóban Lázár Ervinnél

majd segíteni, és hogy hasznos tagja lehet a társadalomnak. De aztán egy idő után kiderült, hogy erről szó sincs, a dédelgetett tervek nem jönnek be. Szinte mindennap kellett valamit írni. Ez olyan taposómalomszerűvé válik, mert meg kell tölteni az újságot. A gyors munka következtében az ember felületes lesz, ugyanakkor pontosan tudja azt, hogy mit lehet megírni és mit nem. Hat évig voltam a Dunántúli Naplónál is, az Élet és Irodalomnál is. Ez egy darabig hasznos, de szerintem mindent csak öt évig szabad csinálni. A szabadúszást is. Egy rossz van benne: más ember annyira örül az ünnepnek, mert nem kell dolgozni. Nekem ilyen nincsen, azt se tudom néha, hogy milyen nap van. Révész Tamás felvételei — Rendszeresen dolgozol? Van valami munkamódszered? — Olyanom nincsen. Van úgy, hogy sokáig nem tudok csinálni semmit, s akkor szenvedek, mint egy kutya. Aztán van úgy, hogy beindul. Akkor is nagyon nehezen írok, de legalább tudok. — Mennyit tudsz egy nekifutásra termelni? — Hát az attól függ... Optimális az, ha négy-öt órát dolgozom, akkor már nagyon elfáradok. De van úgy, persze, hogy huszonnégy órát hajtok, amikor muszáj, mert lejárt a határidő. — Milyen napszakban dolgozol? — Amikor nincs itthon senki. Vagy a konyhában éjjel, mert máshol mindenütt alszanak. Ha meg nagyon szorít a kapca, lemegyek apámhoz Pécelre, van ott egy szoba, ott reggeltől reggelig dolgozhatok. Most is már kinyitottam a füzetemet arra az esetre, ha nem jössz. De hát nem volt szerencsém. — Ezek szerint kézzel írsz? — Ezek szerint igen. Először kézzel megírom, utána kijavítom és legépelem, ez mind változtatásokkal jár. De gépelni utálok, azt meg kell mondanom. — És a teleírt füzeteket elrakod ? — Nincs ám olyan sok, nehogy azt hidd. — Hány köteted jelent meg eddig? — Tizenhárom, de ez annyi ív, hogy egy rendes írónak jó ha két könyve kijönne belőle. — Volt úgy, hogy ingyen is publikáltál volna? — Hát amikor kezdtem, amikor az ember még remeg, hogy bent van-e az újságban, amit írtam, vagy nincs bent. Te nem estél át ezen? — De igen. — Ha az ember ebből él, akkor eszébe se jut, hogy ingyen írjon. Olyan persze előfordult, hogy közöltek valamit tőlem, és nem fizettek érte. Rendben van, mondtam, mert már máshol is megjelent. — Van olyan könyved, amit utólag nem írnál meg? — Hát ilyen nincsen. Olyan van, amit esetleg másképpen írnék meg. Egyébként mindent vállalok, amit írtam. Bár nem mindegyiket szeretem. Azt hiszem, ez természetes. — Tulajdonképpen meseíróként vagy számon tartva. Éppen ezért tovább fogsz élni, ha most beteg vagy is, mint az átlag magyar író, hiszen nem foglalkozol annyit a valósággal. Vagy ez nem igaz? — Persze hogy nem igaz. Én nagyon sokat foglalkozom a valósággal, sőt, szerintem a meséim is abból táplálkoznak. Nem beszélve arról, hogyha nem tudnád, nem csak meséket írok. — Én tudom, mégis Lázár Ervint az átlag magyar könyv- és lemezvásárló meseírónak tartja. Te minek tartod magadat? — Én egy szerencsétlen magyar írónak tartom magam, aki itt küszködik, és hol ezt csinálja, hol azt. Persze, nem bánom, ha meseírónak tartanak, s ez, gondolom, azért pejoratív, mert már elég sokan lejáratták ezt a műfajt Magyarországon. Rettenetesen kell a mese. A gyerekek állandóan jönnek, hogy kell nekik ilyen műsor, olyan műsor, éshát sokan talán olyanok is hozzájuthatnak a publikációs lehetőséghez, akiknek inkább nem kellene. Ezért aztán a szakma némi lenézéssel kezeli a meseírókat. — Van meséd valamelyik tankönyvben? — Fruzsina lányom olykor mutogatta, hogy papa ezt te írtad. — Nyilván olyan meséket akarsz írni, amelyeket megszeretnek a gyerekek. De vajon miféle mesét szeretnek? Mást, mint amilyeneken mi nevelkedtünk? — Én semmiféle meseelméleti teóriát nem tudok. Nálam ez úgy van, hogy vagy van egy játékos dolog, amit addig forgatok a fejemben, amíg lesz belőle egy mese, vagy pedig nincs. Amiből pedig más drámát, novellát, esetleg regényt ír, az engem elkezd foglalkoztatni, és mesét írok belőle. A legkevésbé sem érdekel írás közben, hogy az majd kinek az igényeit elégíti ki, kinek tetszik és kinek nem. Egyszerűen megpróbálok valamit pontosan megfogalmazni. — Odaadod a lányodnak rögtön az új mesét, még melegen? — Elkéri. Azokat nagyon szereti, amelyeket majdnem hogy közösen írunk. Előjön néha valamivel, s mondogatja, hogy miről írjak. Ebből aztán nagy kudarcok is szoktak lenni, mert a lányom már nagy olvasó, vagyis más, mint egy „megfertőzetlenül" gondolkodó gyerek. Máskor meg olyan elemeket rakat bele a mesébe, amilyenek nekem eszembe sem jutnának. Múltkoriban például boszorkányt akart. — Gondolom, ebből az következik, hogy másképpen írsz, mint nagy elődeid, s ezennel ünnepélyesen beismerem, hogy az előbb hülyeséget mondtam, hiszen jóval inkább kötődsz a mindennapjainkhoz meg ahhoz, ami történik vagy megeshet velünk, mint — teszem azt — Andersen vagy éppenséggel Benedek Elek. — Hát igen, az enyémek hétköznapi mesék, melyekben nem történnek folyton-folyvást csodák, bár azok is történnek, csak olyasmik, hogy versenyt futnak. 21