Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Látogatóban Lázár Ervinnél

vagy valaki nagyon álmos. Kitalálni nem tudok semmi különöset. Többnyire jön magától, ahogy például a Kézdy Gyurka fiával történt. Még kicsi volt a Marci (most már nagy srác), és nagyon nem szerette, hogy neki szeplői vannak. Én meg nagyon szerettem őt, irtó aranyos kölök volt, s akkor egypárszor beszélgettünk, s ez úgy forgott a fejemben. Nekem ugyanis tetszenek a szeplős emberek. így szinte magától megszületett a szeplősgyerek-mese, amit nem kell hogy ismerjél, de arról szól, hogy egy gyerek elveszti a szeplőit, és rájön, hogy hiányoznak neki. — Ismerem ezt a mesét, a gyerekeim is ismerik. — Nahát akkor ez az. Egyébként egyáltalán nem lényeges, hogy az író hogy ír, meg hogy kitalálja-e a történeteit vagy sem. Csak a végeredmény számít. — És hogy kerülnek ezek a csudálatos nevek a meséidbe? Szerintem egyszerűen kitalálhatatlanok. — Ezek többnyire gyereklelemények. Ilyenek, hogy Zsiga nézte a könyvet, amelyben állatok vannak, kétéves volt, és már nagyjából tudta, melyik micsoda, csak a nevüket nem tudta mindig kimondani. És akkor a muflonra, amely nem nagyon ismert állat, azt mondta, hogy ez a lifton. — Úgy hangzik, mint a Lipton. — A hiúzt meg úgy hívta, hogy héhuz. Lifton és héhuz, ezek majd megjelennek egyszer valahol. — És a már közismertek? — Egyiket az unokaöcsém találta ki, nem tudott beszélni, és azt mondta a Miska macskára, hogy Mikkamakka. — A gyerekek nem követelnek szerzői jogdíjat? — Hát, ha megnőnek, és kiokosítják őket, lehet hogy fognak. — Azt mondtad, hogy az eddigi tizenhárom könyved hozzávetőlegesen olyan terjedelmű, mint egy termékenyebb író két kötete. — Mondjuk, ötven és hatvan ív között mozog, cakk-pakk. — Nem gondolkodtál még azon, hogy egy nagyobb akárminek nekivágjál? — Szeretnék én nagyobb akármit írni, csak nem tudok. Néha kis akármit se tudok. Különben se vagyok se közszereplő, se politikus alkat. Legszívesebben egy erdő közepén élnék, ahol még villany sincs, s nem tudnál a magnóddal interjút készíteni velem. — Az, hogy Pécelről beköltöztetek, a család miatt történt? — Részben. Zsuzsi a Lapkiadónál dolgozik, s így kényelmesebb neki. Másrészt kistelepülésen nehezen boldogul egy furcsa foglalkozású ember, mint jómagam. Minél kisebb a hely, annál kevésbé nagyvonalú emberek képviselik ott a hatalmat. Ki vagy szolgáltatva a tanácselnöknek, a körzeti rendőrnek, sőt még a fűszeresnek is. Akinek egy csöpp hatalma van, az beléd köt, és megkeseríti az életed. Ezért vágynak szerintem az emberek nagyvárosba, mert ott úgy eltűnhetnek, mint az erdőben, ha akarnak. — Azért ez másmilyen erdő. — Másmilyen, de erdő. Nagy Lászlónak mondogattam, mikor egy szobában dolgoztam vele az ÉS-nél, hogy én annyira unom ezt a Pestet, elmegyek valamilyen faluba. Amire azt válaszolta: majd megbánod, mert ott aztán kemény lehetőségei vannak annak, hogy kiszúrjanak veled. Volt olyan időszak Pécelen, amikor nem nagyon ment a munka, de ha ment is, minden nap sétáltam egyet az erdőben, vagy gombát szedtem. Akik ezt látták, azt gondolták, hogy ennek semmi dolga, folyton csak csatangol. — És egy pesti bérházban? Itt se csörtetsz el reggel hatkor senkinek az ajtaja előtt? — Nem törődnek annyira egymással az emberek. Itt nem számít különlegességnek, hogy valaki író, újságíró vagy bármilyen más szabadfoglalkozást űz. Például a lányom osztályába még egy írógyerek jár. Úgyhogy már ő se különleges. Mert ha azt mondja az iskolában, hogy az én apám író, feláll egy másik gyerek és azt mondja, hogy az övé is az. Ez már, tudod, úgy van, hogy az ember nagyon vágyakozik vidékre, ha meg ott van, vissza Pestre. — Van most nyomdában könyved? — Nincs. — Alin dolgozol? — Kérlek szépen... azt nem mondom meg. — Körül sem írod? — Egy mesesorozatot próbálok megírni, aztán vagy lesz valami belőle, vagy nem. Vannak új figurák, az elmúlt néhány évben gondolkodtam, már írtam is róluk, csak nem sikerült. Mert az mindig kiderül az első tíz sor után, hogy nem érdemes folytatni, mert nem jó. S akkor várni kell addig, amíg egyszer valami beugrik, hogy na most. — A nyitott irkádból ítélve a főcsapáson vagy. — Úgy tűnik. Már csak szorgalom kell hozzá. És Sax Gyula nyert játszmái. Nagyon szeretem a sakkot, bár elég gyönge sakkozó vagyok. — Viszont kitűnő úrvezető vagy. Ezt Shell-kutas koromból tudom, mikor is te voltál a leggavallérabb kuncsaftjaim egyike. Birtokod nincs? — Á! Nincs nekem semmim. — Hogy tudod beosztani a pénzed? — Hát úgy, hogy takarékoskodom. Tudja ezt az ember előre, hogy mikor jön a hét szűk esztendő, és arra az időre félretesz egy kis pénzt. Nem élünk nagy lábon. Nézz körül, milyen szedett-vedett ez a lakás. Egy író lakását nem így képzelik el, persze én se. De hát ez van. Szerencsére nem vagyunk túl nagy igényűek, nem is vágyunk különösebben semmire, hogy villa, nyaraló, meg ilyesmi. Az lenne jó, ha mindig lenne annyi pénze az embernek, amennyi elég, egy vassal se több. Biztosan nagyon megzavarna, ha markomba nyomnának egymillió forintot. Vagy, mondjuk, kettőt, mert egyért már nem lehet venni semmit. — Azt tényleg nem tudtad, hogy fölterjesztettek Andersen-díjra ? — Nem, és jobb lett volna, ha nem mondod meg, mert akkor legalább nem tudom, hogy megint nem kaptam meg valamit. — Azért mondtam el neked, mert büszke voltam arra mint honfitársad, hogy egyáltalán ott voltál a spiccen. S meglehet, nálad nem jobb meseíró kapta a rangos nemzetközi trófeát. — Ez, látod, nagyon igaz. — Kell az neked nagyon, hogy elismerjenek? — Arra gondolsz, hogy hiú vagyok-e? Örülök, ha tetszik, amit csinálok. Arra viszont, hogy kitüntetéseket kapjak vagy ilyesmi, nem hiszem, hogy különösebben vágyok. — De hát József Attila-díjad nyilván van? — Az van, meg valami ifjúsági díjat is kaptam az Állami Ifjúsági Bizottság jóvoltából. — Hány éves vagy? — Hát negyvenhat. De ezt a díjat nem csak fiataloknak adják. — Beszéljünk még valamiről? — Ne. 22