Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Látogatóban Lázár Ervinnél

KERTESZ PETER Látogatóban Lázár Ervinnél, akinek tetszenek a szeplős emberek — Miért nem ihatsz? — Beteg vagyok. — Sose voltál beteg? — Most egész évben az vagyok. Lázas voltam egyfolytában, az orvosoknak fogalmuk se volt, hogy mitől, ezért hatszázféle gyógyszert adtak, amivel valamit kilőttek, ez biztos. Tudod, mint a vak ember, amikor lő, így aztán elmúlt a lázam, csak még szedni kell valamit, amire nem ihatok. És most itt ülök, pia nélkül. — Évekkel ezelőtt is megtartottál volna egy ilyen tilalmat? — Soha életemben nem voltam lázas. Eleinte most se nagyon zavart, mert periodikusan jött, mint a váltóláz. Később aztán már kellemetlen lett, mert hát itt hevertem szárnyaszegetten, és gondoltam, orvoshoz kell fordulni. — Dolgozni azért tudsz? — Hát most már igen. — Egyáltalán: van neked valamilyen bejegyzett munkaviszonyod? — Nincs. — Mikor volt utoljára? — Azt hiszem 70-ben vagy 71-ben. Az Élet és Irodalomnál. — Ja persze, hát te szerkesztő úr voltál. S miért hagytad abba? — Mert akkoriban sok saját munkám volt, amit meg akartam csinálni, és nem szerettem bejárni a szerkesztőségbe. — És meg tudsz így élni? — Meg, ha nehezen is. — Van valami előírásod saját magad számára, hogy miféle munkát vagy hajlandó elvégezni? — Mire gondolsz?— Tegyük fel például, hogy felhív X vezérigazgató, hogy csinálj nekik valamilyen műsoros gyermekdélutánra egy összeállítást. — Azt én nem tudok, úgyhogy eleve nemet mondok. 20 — Vagyis kizárólag azok értékesítéséből élsz, amiket úri kedvedből írtál? — Igen. Vagy van ilyesmi, hogy csináljunk, mondjuk, az egyik írásomból színdarabot. Ha van elég energiája az illetőnek, aki színdarabot akar csináltatni, akkor megírom. Ha nagyon sokat nyözsget. — Mikor írtál önéletrajzot utoljára? — Talán amikor Nyugatra utaztam. Akkor kell benyújtani önéletrajzot, nem? — Nem tudom, én csak Keletre utaztam mostanában. — Akkor nem tudom. Nagyon régen. — Azért kérdezem ezt ilyen körmönfonton, hogy mondj valamit magadról. Számomra már az is furcsa, hogy itt laksz a Veres Pálné utcában. Szívesebben találkoznék veled... — .. .a prérin... — ...vagy bárhol vidéken, i — Hát kérlek szépen, én Tolna megyei vagyok. Tudod, hol van? Ott lóg a térképe az íróasztalom fölött. — Az a te íróasztalod? Ami azt illeti, beférne ide egy nagyobb is. Erre legfeljebb az fogható rá, hogy akkorácska, mint a mai iskolákban a katedra, amely valamikor igencsak tekintélyes bútordarab volt. — És főleg nem látszott ki mögüle a tanár lába, mert akkor egyfolytában azon röhögtek volna a gyerekek. Egyébiránt azért lett ilyen kicsi az íróasztalom, mert amikor íróasztalt akartam venni, akkor csak ezt lehetett kapni. Tehát az én ízlésem, mint mérce, nem jöhetett itt számításba. — Szóval Tolna megye. — Odavaló vagyok. Mit lehet erről mondani? Alsórácegrespusztán voltam gyerek. Ez két kilométerre van Felsőrácegrespusztától, ahol Illyés született. Aztán négy kilométerre van Sárszentlőrinc, oda járt iskolába, na kicsoda, riporter úr? Ki járt Sárszentlőrincen az evangélikus algimnáziumba? Nem messze innen van Borjád, és ez a gyerek, aki Sárszentlőrincen járt iskolába, sokszor megfordult Borjádon is, ahol egy barátja lakott. Később erről az útról, amit Sárszentlőrinc és Borjád között tettek meg, egy halhatatlan költeményt írt, amelyre ezelőtt húsz évvel még minden magyar emlékezett, az ifjabb korosztály már nemigen ismeri. Valami olyasmiről van benne szó, hogy négy ökör lassacskán ballagott. Ezt csak tudod ki. írta? Hát ez az. No aztán arra felé született — ilyen rébuszokat fogok neked mondani — Hagymási Lajos. Aki ott egy másik nevet vett föl, s a magyar irodalomban elég jelentős nevet szerzett magának. Na ki az? Tolna megyében vagyunk, a pasas, Hagymási Lajos református prédikátor, nagy regényeket írt később Tolnai néven. Aztán. Gyerekkoromban egyszer elmentem egy öregasszonyhoz, nem tudom már miért, a faluban lakott egy öreg parasztházban, és a fal tele volt nála festményekkel. Nekem ezek nagyon tetszettek, éshát csodálkoztam, hogy lehet egy parasztházban ennyi kép. Kérdeztem is, honnan vette mit tudom én milyen néni. Hát, mondta, a Pistánk föstötte, mivel hogy a Csók Istvánnak a testvére volt. Szóval ilyen nevezetes környék ez. — Van ott még véred? — Hát, mondjuk, Sárszentlőrincen az egész falu rokonom, majdnem. — Lázárok? — Nem Lázárok, más ág, Szabók meg Drinóciak. A fél falut Drinócinak hívják, de régen, ha egy öreg bemutatkozott neked, akkor nem azt mondta, hogy Drinóci, hanem azt mondta, hogy Dergóci, mert a saját nevét is a jó hangzás magyar törvényei alapján javította. Úgy írták, Drinóci, és Dergócinak mondták. Ezt csak úgy elmondtam neked, hogy tudd. Aztán egy másik faluban, Pálfán is mindenki rokonom, mert apám ott született. — Meddig éltél a pusztán? — Tizenöt éves koromig. 1951-ben költöztünk el onnan, és akkör apám sok helyen dolgozott, ámde ez mind egy húsz kilométeres körön belül volt. Először elköltöztünk Sárszentlőrincre, aztán Tüskéspusztára, ez ugyan már Fejér megyében van, de azért nagyon közel. Végül visszaköltöztünk Pálfára, az öreg ott ment nyugdíjba. Most Pécelen lakik. — Tulajdonképpen mi a tanult mesterséged? — Irodalomtanár vagyok. De csak gyakorló koromban tanítottam. — Miért csak akkor? — Mással foglalkoztam, újságíró voltam Pécsett. — Na erről beszélj valamit. Hogy kezdted? Be/politikusként? — Ez úgy volt, hogy minden kezdő újságíró a kultúrrovatban akar dolgozni. Én voltam az egyetlen, aki azt mondtam, mezőgazdasági rovatban akarok, ezért a kultúrrovatba kerültem. Aztán voltam az ipari rovatban, amit nagyon nem szerettem, míg végül kikötöttem a mezőgazdasági rovatnál. Baranyában jártam a falvakat. Ifjúkorban ennek a szakmának úgy megy neki az ember — nem is szabad másképpen —, hogy sok mindenen tud