Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Gvadányi József, a peleskei nótárius

Akkor van aztán elemében, mikor kedvelt huszárjainak mozdulását, vonulását is megverselheti. Itt sem mint nótárius, hanem mint Gvadányi. A Dunának partján lovas regementek Szüneti nem vala, lefelé mint mentek, Ezek pallost s kardot még quártélyba fentek, Trombiták harsogtak, a réz dobok zengtek. A mezőkben hol itt, hol amott a huszár Nyargalván úgy tetszett, hogy száll sólyom madár, Kócsagtollas tisztje úgy ment, mint páva jár; Ha ezek töröktől vesznének, lenne kár. Miket tud ez az olasz indigéna gróf?! Balassi hasonlatára újra rátalálva sólyomnak látja a nyargalódzó vitézeket. Mégpedig a mezőben, ami nála vagy csatateret, vagy gyakorló területet jelentett, de mindenképpen katonai mezőt, akárcsak Balassinál. A Katonaéneknek a zárószava is mező. Török és német évszázadokat túlélve bukkannak elő itt a régi vitézi énekek szavai. Gvadányi verséből az is kitűnik, hogy Pesten, vagyis Rákos mezején rendszeresen tartottak hadgyakorlatokat. Minden esztendőben Bellona tábora Szép térségen fekszik, sorban áll sátora, Nem kéméltetik itt ágyúja, sem pora, Fegyver ropogása mint villám szapora. Hogy a folyami gyakorlatokat is Pestnél tartották-e vagy más Duna-szakaszon, azt nem mondják ki a versek, de a hasonlat, amit erre alkalmaz, már csak azért is érdemes az idézésre, mert Csokonai is él vele, csak éppen nem csajkákról (sajkákról), hanem hölgyekről szólva, a Dorottyában. Ollykor királyunknak szép hadihajói, Kiknek árbocfáján lobognak zászlói, Széltől lebegtetnek kivont vitorlái, Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi. Valamint kotlós tyúk csirkéit vezeti, Ügy csajkák nagy száma ezeket kcveti, Ha a hadihajó vasmacskáját veti, Keriiletjét ennek soksága belepi. Ha itt király lakna ... Mielőtt az idegen s2okások és öltözetek ellen folytatott hadakozásba belemerülne a nótárius, körültekint friss szemmel Pesten és Budán. Ez a szemle zavartalan lelkesedéssel tölti el. Szinte Mátyás király dicső korába, az ő udvarába képzeli magát, mikor ily lelkes szavakra fakad: A természet tette itt remek munkáját, Mert ha ki tekinti Budavára táját, Nem fog itt mást látni, csak szépség csodáját, És a teremtésnek egy nemes formáját. Menedékes hegyen van a vár építve, Erős kőfalakkal s bástyákkal kerítve. Napfényen ragyogó tornyokkal szépítve, Ütcái kövekkel vannak béterttve. Ezeket nagy roppant házak ékesítik: Sok költséggel épült templomi szépítik, Piarcán felszökő kutak diszesítik, Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik. De főképpen Mátyás király palotája Kevélyen áll benne, ritka is pompája, Bármennyi idegen szem tekint reája: Királynak való ez, mást nem mondhat szája. Akárhogy nézzük, ez a versszak elég leplezetlen célozgatás a kalapos királyra, Józsefre, aki — megint csak Gvadányi szerint - jól tenné, ha rezidenciáját ebbe a királynak való palotába helyezné át. A jámbor óhajból csupán annyi valósult meg, hogy 1790-ben a koronát nagy örömujjongások közt Budára hozták le Bécsből. Ezt a keveset is meghatódva fogadta a nemesi nemzet. A nótárius egyelőre zavartalan illúzióval nézi a „királynak való" — igazában elég elhanyagolt — palotát, amelybe egyetemet telepítettek be, meg a város „gyönyörű lakosit", akiket aztán közelebbről megnézve megkorbácsolásra méltónak talál majd. Mecset Három város tette akkor hivatalosan a várost: Buda, Óbuda, Pest. A nótárius azonban csak Budán három várost számlál a Várnegyeden kívül: E vár alatt még más három város fekszik, Egy mértföld a hosszuk, mely is jól kitetszik, Ó-Buda, Vízváros, Tabánnak nevezik, Ezeket csodálva jövevények nézik. Összesen tehát négy fertálya van Budának, míg Pestnek csak egy. Nevezetes látnivalók a budai oldalra vonják Zajtay uram figyelmét: meleg fürdőkben doktorok és borbélyok gyógyítják a betegeket. Ezek éppenúgy török emlékei voltak Budának, mint az a tabáni mecsetmaradvány, amelyet külön is fölemleget: Fedetlen tornyával még egy török mecset A Vízivárosban hogy áll, azért esett: Hogy ez arról tégyen jelt s emlékezetet, Hogy Kara-Mustapha itt megverettetett. A szakirodalom úgy tudja, hogy a Musztafa pasa-dzsámi a Tabánban állt, s Szent Katalin-templomát építették belőle, először meghagyva, majd elbontva a kupolás török építményt. Gvadányi azonban határozottan a Vízivárosba teszi Kara Musztafa mecsetét, ezt tehát csak a Fő utcai templom és egykori kolostor épületével azonosíthatjuk, amelynek valóban maradtak meg török kori épületelemei. Amfiteátrum A Laus Budae-nak, Buda magasztalásának következő pontja: a fekvése, természeti környezete. Bár a római amfiteátrumot nem emlegeti Gvadányi, de a környék hegyeit egyetlen gigászi amfiteátrumnak látja. Benne miniatűr figurák: a hegyeket megművelő s a budai bortól felvidult lakosok. Ha a művészeti értéket nem nézzük, csak a tematikát, összemérhetjük a falusi nótáriust Haydnnal, a budai hegyvidék képét az Évszakok ősz tételével: Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve, Alattok borházak sorba felépítve, Egyik a másiknál cifrábban szépítve, Prés, sajtók és kádak szürethez készítve. Édes musttal tölti Bacchus itt hordóját, Nyújtja a vevőknek bora kóstolóját, Veres borral tölti üveges korsóját, Gyakran Orpheus is megfújja gordóját. A folyam és hídja A hegyvidék panorámájának párja a Duna, amelynek városformáló természeti értékét Gvadányi éppen olyan lelkesedve vallja, mint a mai urbanisták. A városok között mintegy méltósággal, Szőke Duna vize foly csendes habzással. Agokra nincs osztva, van itt egy folyással, Füleket nem sértő szép lassú zúgással. Számos terhelt hajók drága portékával, Megannyi megtöltve sóval, gabonával, Bésózott húsokkal, füstölt szalonával Evedznek le rajta hazánk sok javával.. . Ha a nótárius nem látott elágazást a Dunán, akkor jóval lentebb kellett állnia a Margitsziget déli csúcsánál. A vers menetéből ki is tűnik, hogy a hajóhíd közelébe kell képzelnünk álláspontját, tehát a mai Deák Ferenc utca magasságában. A Duna és a híd így dicsértetik: Nem elég, hogy Budát te úgy ékesíted, Még Pest várossát is hozzá eggyesíted, Ezt hajókból kötött híddal teljesíted, Nyelv ki nem mondhatja: őket mint szépíted. Ez hídon sok ezren napnak lementével Sétálnak és telnek örömök kedvével. Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével, Enyhülnek fagyossal s mondola tejével. Az esti korzózásnak, a fagylalt és mandulatej, no meg az udvarlás élvezetének leírása még ebben a kurta formában is történeti értékű. Válogathatunk, hogy a művelődéstörténet, erkölcstörténet vagy éppen a vendéglátástörténet keretébe soroljuk be a hajóhídi tablót. Eleink öltözete Egyelőre a viselettörténetbe merül el a nótárius. A vers ötödik része egyébről sem szól, mint a régi magyar urak és asszonyságok öltözködéséről. A formája pedig az, hogy a nótárius — mielőtt egyetlen idegen divatú öltözetet tüzetesen megtekintett, költőileg megvizsgált volna — elmondja, hogy milyen ékes nemzeti viseleteket szeretett volna látni Pest és Buda utcáin. A nótáriusi elgondolj 17