Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Turgonyi Júlia: A kereskedő is ember...

rétegek gyerekeihez mérten kedvezőbb feltételekkel indultak a pályán. 56 százalékos azoknak a munkáscsaládokban született kereskedelmi dolgozóknak aránya, akik a kereskedelmi iskolát választották. A mezőgazdasági, fizikai és egyéb foglalkozású szülők gyermekeinek nagyobb hányada viszont szakképzetlenül kezdte a szakmát, és lemaradását a munka melletti tanulással, képzéssel igyekszik pótolni. A generáción belüli mobilitás arányai alacsonyak. A megkérdezettek 64 százaléka pályája kezdetétől kereskedő, illetve vendéglátóipari dolgozó. 19 százalékuk ipari munkásként, 7 százalékuk egyéb munkakörben kezdett, 4 százalékuk a mezőgazdaságban, 6 százalékuk szellemiadminisztratív pályán indult. A fővárosi arányok két kategóriában térnek el az átlagtól: a kereskedelemben kezdők aránya 3 százalékponttal alacsonyabb, míg az ipari munkásként indulók aránya 3 százalékkal magasabb. Önálló kereskedőként a fővárosi és vidéki megkérdezettek egyegy százaléka indult a pályán. A szakmai képesítést megkövetelő munkakörökben kiemelkedően magas azoknak az aránya, akik a kereskedelemben találták meg első foglalkozásukat. A megkérdezettek 30 százalékának egy, 24 százalékának kettő, 19 százalékának három és 12 százalékának négy, 15 százalékának öt vagy ennél több munkahelye volt eddigi életpályáján. A fővárosiak néhány százalékkal magasabb arányban cseréltek többször munkahelyet. A munkahelyváltoztatók között lényegesen többen vannak a férfiak, mint a nők. (Például a férfiak 43 százalékának, a nők 20 százalékának volt négy vagy ennél több munkahelye.) A férfiak mozgékonyságát a szakképzettségi szint különbségével, a férfi munkaerő iránti kereslettel, míg a nők stabilitását elsősorban családi kötöttségeikkel magyarázzuk. A megkérdezettek munkahelyének és munkakörének összehasonlításával megállapíthatjuk: a kereskedelemben a szakképzett és a betanított dolgozók alkotják a munkahelyet legkevésbé változtató réteget, a legmobilabb a szakképzett vezető beosztásúak rétege. Hasonló a helyzet a vendéglátóiparban is: leginkább a szakképzett vezetők „vándorolnak". A kereskedelmi dolgozóknak eddigi pályafutásuk során átlagban 3,1; a vendéglátóipariaknak 2,6 munkahelye volt. A főváros kereskedelmi dolgozóinak 33 százaléka egy-öt éve van a szakmában, 23 százaléka 6—10 éve, 28 százaléka 11—20 éve, 16 százaléka több mint 20 éve. Az arányok nem rosszak, de azt tapasztaltuk, hogy az 1—5 év közötti szolgálati idővel rendelkezők magasabb aránya a nagyarányú ifjúkori fluktuációval magyarázható, és ez a fluktuáció az oka, hogy az újonnan képzettek nagy tömegéből nem nő fel megfelelő utánpótlás. Érdekelt bennünket, ki, mi befolyásolta a kereskedőt a pályaválasztásban. A válaszok azt mutatták, hogy a budapesti kereskedők 45 százalékát a munka jellege vonzotta, 12 százalékukra személyes példák hatottak, 14 százalékuk anyagi meggondolásból, de határozott szándékkal, 28 százalékuk viszont csak az „itt volt elhelyezkedési lehetőség" felkiáltással jött a kereskedelembe. Ez utóbbi, közel 30 százalékos arány bizonyos értelemben magyarázza azokat a bajokat, amelyekkel a vásárlók nap-nap után találkoznak. Sajnálatos tény, hogy a fővárosi kereskedők lényegesen kisebb arányban választották tudatosan pályájukat, mint a vidékiek. A kereskedelmi dolgozók iskolai végzettségével és szakképzettségi arányával akár meg is lehetnénk elégedve, ha nem társulna ehhez egy kedvezőtlen jelenség: magas az aránya a munka mellett nem tanulóknak, illetve a tanulni nem is szándékozóknak. A megszerzett alapok kedvező indítást adhatnának a dolgozóknak a továbbtanuláshoz, ha a körülmények — és a vezetők — jobban serkentenék őket. Különösen ez a helyzet a fővárosban, hiszen több mint kétharmaduknak van általános iskolai végzettsége, és minden ötödik fővárosi kereskedő érettségizett. 66 százalékuk kereskedelmi, 10 százalékuk más irányú szakképesítéssel dolgozik a pályán. Éppen ezért meglepő, hogy mintegy 87 százalékuk nem vesz részt jelenleg semmilyen képzésben. Az a 13 százalék, aki tanul, részben általános iskolai, illetve érettségi bizonyítvány megszerzésére törekszik. A tanulók többsége a vállalati továbbképzési rendszerben tanul. Az idegen nyelvet beszélők aránya 22 százalék, a fővárosiak nyelvtudása ennél valamivel jobb, de így is csak minden negyedik vallotta magáról, hogy nyelvtudása eléri a szakmai minimumot. A legismertebb nyelv a német, ez a fővárosiakra is jellemző. Francia, illetve angol nyelvtudásról a megkérdezettek egy, illetve 2 százaléka vallott. Ez nagyon rossz arány. A tanulási szándék — beleértve a nyelvtanulási szándékot is — magas. Több mint 80 százalék jelezte tanulási szándékát. Nem vonjuk kétségbe a szándék komolyságát, mégis szükségesnek tartjuk megjegyezni: úgy tűnik, ez a magas arány inkább a követelmények elfogadásáról tanúskodik, nem pedig konkrét vállalkozásról. Vizsgálatunk idején a budapesti kereskedelmi és vendéglátóipari hálózat kedvezőtlen helyzetben volt, és a szélsőségek jellemezték. Úgy vélem, reális az a megállapítás, hogy az azóta lezajlott szembetűnő javulás ellenére sem oldódtak meg alapvető gondok. A modern üzletekkel, áruházakkal összehasonlítva a kis üzletek és vendéglátóhelyek nagy hányadának állapota még anakronisztikusabban hat. A kereskedelmi és vendéglátóipari munkahelyek több mint kétharmadában igen hiányosak a szociális, higiéniai körülmények. Ebből egyharmaduké kifejezetten rossz. Az üzletek nagy hányadában nem volt meg az alapfunkciók ellátásához szükséges technikai felszereltség. De ha megvolt, nagyrészt akkor sem működött a szervizszolgálat hibái miatt. Az új, nagy alapterületű élelmiszer-áruházak, korszerű ABC-k, valamint néhány iparcikkáruház megnyitása javulást hozott, de a hagyományos városrészekben lassan folynak a felújítások, és nem hoznak lényeges változást. A vásárlási körülmények javulnak ugyan, de gyakran a szociális és higiéniai feltételek rovására. A munkakörülmények miatti elégedetlenség az első helyre került, megelőzve a bérügyi problémákat és a munkarendből, illetve a munka szervezéséből adódó panaszokat. Külön probléma volt és maradt a vendéglátóipari egységek konyháinak állapota és az ott dolgozó nőkre háruló — a normatívákat messze meghaladó — fizikai teher. Hasonló a probléma az élelmiszer-kereskedelemben is. A kereskedelmi dolgozók többsége úgy látja, hogy őket nem becsüli a társadalom. A fővárosiak megbecsülés iránti igénye nagyobb, a közérzetük rosszabb, mint a vidéki és községi kereskedőké. Ez nem a vidékiek igénytelenségével, hanem a fővárosi kereskedők személytelenségével is magyarázható: nincs közvetlen és állandó kapcsolatuk a vásárlóval. A társadalmi megbecsülés tartalmát is megfogalmazták: a többi munkásnak kijáró megbecsülést, lényegesen jobb munkakörülményeket, sajátos szolgálatuk nagyobb erkölcsi elismerését, szociális körülményeik általános javítását várják. 4