Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: A rabló pandúr

sakor lelopták a perzsa sah süve­géről a gyémántokkal kirakott forgót. S nem számított, hogy az új­ságok szinte naponta hírt adtak újabb és újabb botrányokról. Vol­tak a beszámolók között gúnyo­sak, mint amilyen a Munkás Heti Krónika 1879-ben megjelent írá­sa: „... Thaisz urat nem lehet az­zal vádolni, hogy nem elég gyön­géd a hölgyek s különösen ezek qualifikálhatatlan válfaja iránt, de az mégis szokatlanul megindító, minő humánus érzületről tesz tanú­ságot a rendőrfőnök úr egy legújabb rendelése. Egy „mama" folyamo­dott, hogy a VIII. kerületben érté­kesíthesse kisasszonyait, s ezt a gyöngéd lelkű kapitány természe­tesen megengedte, mégpedig azzal az indoklással, hogy a ,mamának' a mamáját kell eltartania..." Voltak hát ilyenek... Csipke­lődő ellenfelek. S voltak gorom­bák. Például a Cyankali című bot­ránylap, ahol a rendőrség pincé­jében elkövetett gyilkosságokról, vesztegető és zsaroló rendőrtiszt­viselőkről, írástudatlan írnokok melléfogásairól, kéjnőtől gyűrűt lopó nyomozóról szóló hírek lát­tak napvilágot. De mindez nem számított. Amikor azonban 1877. decem­ber 16-án este és éjszaka elszaba­dultak a városban a kormányelle­nes és törökbarát indulatok — az Orosz Birodalom és a Porta kö­zött folyó háborúban a közvéle­mény a törökök mellett foglalt ál­lást — Thaisz Elek főkapitánysá­ga komoly veszélyben forgott. A népgyűlés küldötteit visszautasító Tisza Kálmán kénytelen volt a Sándor-palotát kövekkel ostromló tömeg elől a Várszínházon átve­zető pincejáraton keresztül elme­nekülni, átadva a csatamezőt a hivatásosoknak. Thaisz lóra ült, de ezúttal lerángatták róla. Csak a katonaság tudott úrrá lenni a káoszon. Aztán újabb hét esztendő múl­va bekövetkezett a végzetes utcai tumultus. Az Operaház megnyi­tására gyülekező tömeggel nem bírt a rendőrség. Pedig maga Thaisz Elek is bottal rontott neki a meghívott és a hívatlan vendé­geknek. Egy gazdag péket a tu­multusban agyontapostak. A dísz­páholyban ülő uralkodó is tanúja volt az épületes jelenetnek. Ma­gához intette Tiszát, s ezzel a kis mozdulattal Thaisz Elek karrierje is véget ért. Tauber, az igazság bajnoka Mintha fölhúzták volna a zsüi­peket, megindult a lebukások áradata. Ahogy elkezdődött, az akár az egész Thaisz-éra szimbó­luma lehetne. Isten tudja, hogy és miként: bekerült a kapitány­ságra egy tisztességes fiatalember, Minorich Albert fogalmazó. Va­lahogyan meg kellett tőle szaba­dulni. A korrupt rendőrök és az alvilágot képviselők üzleti össze­kötőinek egyike, Tauber Leó ügy­véd (a Cyankali szerkesztője!), szervezte az akciót. Megbeszélte az éppen kihallgatás előtt álló Schneider Mór kávéssal, hogy kiabálni kezd, miután bevezették az irodába: — Ne pofozzon! Ne üssön! így is történt. Tauber, Schnei­der felesége és egy „tanú" be­rontott a szobába, és „tetten érte" Minorichot, akit felfüggesztettek állásából. De ő sem volt rest, be­adványt készített, amelyben le­leplezte főnökeit. Elsősorban a bűnügyi osztály vezetőjét, Somo­gyi rendőrtanácsost, akit rend­szeresen megvesztegettek, s aki hamiskártyásokkal állt kapcsolat­ban. Sokan jelentkeztek vallo­másra. Egy tolvaj például azt állí­totta, hogy azért tartóztatták le, mert nem akart tovább lopni — a rendőr uraknak. Karádi József kereskedősegéd pedig elmondta, hogy mikor szabadon bocsátot­ták a vizsgálati fogságból, óráját, készpénzét hiába kérte vissza, ki­penderítették a kapitányságról. Újabb és újabb rendőrtisztviselő­ket függesztettek föl állásukból. És most már gyorsan peregnek az Közrendőr az 1870-es években események: miniszteri biztos köl­tözik be a Hatvani utcába, a Thaisz Eleké melletti szobába. A főkapitány három hónap sza­badságot kér, „megrongált egész­sége" helyreállítására. Elutazik. Aztán visszarendelik kihallgatás­ra. Végül „kegyelemben" elbo­csátják. Teljes nyugdíjjal, szépen, csendben. Ettől kezdve vissza­vonultan él. Asztmája elhatalma­sodik, szívpanaszok gyötrik. Hó­napokat tölt különböző fürdőhe­lyeken, pihenni pedig a máriabes­nypi kapucinus barátok kolostorá­ba jár — ki tudja, miféle ködös kapcsolatok jóvoltából. Aztán 1892. augusztus 14-én Veldes­ből, a kellemes ausztriai fürdő­helyről megélkezik a hír: Thaisz Elek nyugalmazott főkapitány 72 éves korában elhunyt. A Kerepesi úti temetőben nagy tömeg búcsúztatja, díszruhás lo­vas rendőrök állnak sorfalat a ra­vatalozónál, Pekáry József főka­pitány-helyettes és Alkér Gusztáv alpolgármester képviselik a gyá­szolóhivatalokat. A tanács a Deák­mauzóleumhoz vezető út jobb oldalán jelöl ki számára díszsír­helyet. * A Vüág 1923. december 16-i számában jelent meg Fodor Ta­más riportja. Reich Fannyt, azaz özvegy Thaisz Eleknét kereste fel Váci utca 79. szám alatti pazarul berendezett lakásán. Livrés inas vezette be a rokokó divatja sze­rint berendezett szalonba, ahol már várta egykor híresen szép és hírhedt vendéglátója, előkelő, gazdagon díszített, fekete selyem­ruhában, aranykeretes cvikkerrel az orrán — nyolcvannégy éve­sen. Hát nem feledkeztek még meg rólam?! — sóhajtott fölcsillanó szemmel, s persze németül, mert magyarul mindig is fölöslegesnek tartotta megtanulni. Aztán elérzékenyülve mondo­gatta: — Mein Kind... Azok szép idők voltak. Nem is jó visz­szagondolni az egykori szép na­pokra. Más világ volt. Más volt a rendőrség. Polizei. Most már öregasszony vagyok. Minden olyan régen volt. Nicht war ? Nem is emlékszem semmire. Mindent, ami volt, el akarok fe­lejteni ! Mindent el akarok felejteni... 1 41

Next

/
Thumbnails
Contents