Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Dr. Buza Péter: A rabló pandúr

sakor lelopták a perzsa sah süvegéről a gyémántokkal kirakott forgót. S nem számított, hogy az újságok szinte naponta hírt adtak újabb és újabb botrányokról. Voltak a beszámolók között gúnyosak, mint amilyen a Munkás Heti Krónika 1879-ben megjelent írása: „... Thaisz urat nem lehet azzal vádolni, hogy nem elég gyöngéd a hölgyek s különösen ezek qualifikálhatatlan válfaja iránt, de az mégis szokatlanul megindító, minő humánus érzületről tesz tanúságot a rendőrfőnök úr egy legújabb rendelése. Egy „mama" folyamodott, hogy a VIII. kerületben értékesíthesse kisasszonyait, s ezt a gyöngéd lelkű kapitány természetesen megengedte, mégpedig azzal az indoklással, hogy a ,mamának' a mamáját kell eltartania..." Voltak hát ilyenek... Csipkelődő ellenfelek. S voltak gorombák. Például a Cyankali című botránylap, ahol a rendőrség pincéjében elkövetett gyilkosságokról, vesztegető és zsaroló rendőrtisztviselőkről, írástudatlan írnokok melléfogásairól, kéjnőtől gyűrűt lopó nyomozóról szóló hírek láttak napvilágot. De mindez nem számított. Amikor azonban 1877. december 16-án este és éjszaka elszabadultak a városban a kormányellenes és törökbarát indulatok — az Orosz Birodalom és a Porta között folyó háborúban a közvélemény a törökök mellett foglalt állást — Thaisz Elek főkapitánysága komoly veszélyben forgott. A népgyűlés küldötteit visszautasító Tisza Kálmán kénytelen volt a Sándor-palotát kövekkel ostromló tömeg elől a Várszínházon átvezető pincejáraton keresztül elmenekülni, átadva a csatamezőt a hivatásosoknak. Thaisz lóra ült, de ezúttal lerángatták róla. Csak a katonaság tudott úrrá lenni a káoszon. Aztán újabb hét esztendő múlva bekövetkezett a végzetes utcai tumultus. Az Operaház megnyitására gyülekező tömeggel nem bírt a rendőrség. Pedig maga Thaisz Elek is bottal rontott neki a meghívott és a hívatlan vendégeknek. Egy gazdag péket a tumultusban agyontapostak. A díszpáholyban ülő uralkodó is tanúja volt az épületes jelenetnek. Magához intette Tiszát, s ezzel a kis mozdulattal Thaisz Elek karrierje is véget ért. Tauber, az igazság bajnoka Mintha fölhúzták volna a zsüipeket, megindult a lebukások áradata. Ahogy elkezdődött, az akár az egész Thaisz-éra szimbóluma lehetne. Isten tudja, hogy és miként: bekerült a kapitányságra egy tisztességes fiatalember, Minorich Albert fogalmazó. Valahogyan meg kellett tőle szabadulni. A korrupt rendőrök és az alvilágot képviselők üzleti összekötőinek egyike, Tauber Leó ügyvéd (a Cyankali szerkesztője!), szervezte az akciót. Megbeszélte az éppen kihallgatás előtt álló Schneider Mór kávéssal, hogy kiabálni kezd, miután bevezették az irodába: — Ne pofozzon! Ne üssön! így is történt. Tauber, Schneider felesége és egy „tanú" berontott a szobába, és „tetten érte" Minorichot, akit felfüggesztettek állásából. De ő sem volt rest, beadványt készített, amelyben leleplezte főnökeit. Elsősorban a bűnügyi osztály vezetőjét, Somogyi rendőrtanácsost, akit rendszeresen megvesztegettek, s aki hamiskártyásokkal állt kapcsolatban. Sokan jelentkeztek vallomásra. Egy tolvaj például azt állította, hogy azért tartóztatták le, mert nem akart tovább lopni — a rendőr uraknak. Karádi József kereskedősegéd pedig elmondta, hogy mikor szabadon bocsátották a vizsgálati fogságból, óráját, készpénzét hiába kérte vissza, kipenderítették a kapitányságról. Újabb és újabb rendőrtisztviselőket függesztettek föl állásukból. És most már gyorsan peregnek az Közrendőr az 1870-es években események: miniszteri biztos költözik be a Hatvani utcába, a Thaisz Eleké melletti szobába. A főkapitány három hónap szabadságot kér, „megrongált egészsége" helyreállítására. Elutazik. Aztán visszarendelik kihallgatásra. Végül „kegyelemben" elbocsátják. Teljes nyugdíjjal, szépen, csendben. Ettől kezdve visszavonultan él. Asztmája elhatalmasodik, szívpanaszok gyötrik. Hónapokat tölt különböző fürdőhelyeken, pihenni pedig a máriabesnypi kapucinus barátok kolostorába jár — ki tudja, miféle ködös kapcsolatok jóvoltából. Aztán 1892. augusztus 14-én Veldesből, a kellemes ausztriai fürdőhelyről megélkezik a hír: Thaisz Elek nyugalmazott főkapitány 72 éves korában elhunyt. A Kerepesi úti temetőben nagy tömeg búcsúztatja, díszruhás lovas rendőrök állnak sorfalat a ravatalozónál, Pekáry József főkapitány-helyettes és Alkér Gusztáv alpolgármester képviselik a gyászolóhivatalokat. A tanács a Deákmauzóleumhoz vezető út jobb oldalán jelöl ki számára díszsírhelyet. * A Vüág 1923. december 16-i számában jelent meg Fodor Tamás riportja. Reich Fannyt, azaz özvegy Thaisz Eleknét kereste fel Váci utca 79. szám alatti pazarul berendezett lakásán. Livrés inas vezette be a rokokó divatja szerint berendezett szalonba, ahol már várta egykor híresen szép és hírhedt vendéglátója, előkelő, gazdagon díszített, fekete selyemruhában, aranykeretes cvikkerrel az orrán — nyolcvannégy évesen. Hát nem feledkeztek még meg rólam?! — sóhajtott fölcsillanó szemmel, s persze németül, mert magyarul mindig is fölöslegesnek tartotta megtanulni. Aztán elérzékenyülve mondogatta: — Mein Kind... Azok szép idők voltak. Nem is jó viszszagondolni az egykori szép napokra. Más világ volt. Más volt a rendőrség. Polizei. Most már öregasszony vagyok. Minden olyan régen volt. Nicht war ? Nem is emlékszem semmire. Mindent, ami volt, el akarok felejteni ! Mindent el akarok felejteni... 1 41