Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Borsos Károly: Elérhető lesz-e a telefon?

teljes a helyzet, de Zuglóban a 33 OOO várakozó az évtized végéig várakozó marad. Vidéken nem az állomás bekapcsolásának nehézségei okozzák a problémát, hanem az automatizált helyi és helyközi szolgálat hiánya, hiszen az ország népességének több mint 50 százaléka csak kézi kapcsolású állomáshoz juthat hozzá. Ez az elmaradott állapot pedig a II. világháború súlyos veszteségeitől terhelt hosszú folyamatnak a következménye. A helyzet megértéséhez viszsza kell pillantani a budapesti automatizált hálózat kiépítését követő időre. 1932-ben 2,3-as európai átlag mellett hazánkban 1,3 beszélőhely jutott 100 lakosra. Ezzel kontinensünkön a 12. helyet foglaltuk el a nemzetek sorában. Budapest mögött állt a beszélőhelyek sűrűsége szempontjából Amszterdam, Liverpool, Róma, Rotterdam stb. Budapesten volt az ország beszélőhelyeinek 66 százaléka, ami összhangban volt a fővárosban koncentrálódott ipari kapacitással és az egyéb téren — kereskedelem, oktatás, egészségügy stb. — is fennálló, de 1945 óta lényegesen enyhített centralizációval. A vidéki, túlnyomórészt manuális szolgáltatás kielégítette az akkori mezőgazdaság és alacsony fokú ipar távközlési igényeit. Az 1,3 beszélőhely-sűrűség egyébként megfelelt az egy főre jutó nemzeti termelési értéknek is. Az európai átlagnak 65 százalékát tette ki az ország telefonellátása. 1980 elején viszont 23,4/100 lakos volt az európai átlag, s ennek csak 47 százalékát tette ki a mi 11,1 -es értékünk. Ha figyelmen kívül hagyjuk is azt a tényt, hogy a világgazdaságban betöltött szerepünk a korábbi időszakhoz képest lényegesen fokozódott, legalább a 65 százaléknak megfelelő 15,2/100-as szinten kellene állnunk. Ma kereken 400 000 beszélőhely hiányzik ahhoz, hogy elérjük az 1932-es relatív fejlettségi szintet. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termelési értékek alapján szamitva hasonló eredményt kapnánk. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem a beszélőhelyek számának hiánya a fő probléma, hanem a vidéki hálózatok automatizálásának hiánya és a beszélőhelyek kedvezőtlen területi eloszlása. A nagy társadalmi, kulturális és termelési átrétegződés ellenére Budapesten van az ország beszélőhelyeinek 53,5 százaléka, további 11 százalék van az öt kiemelt településen, míg az egyéb városok és községek 7,74 milliónyi népességére csak 35,5 százalék jut. Két kérdés merül fel ezek alapján: 1. Mi okozza az elmaradást a belföldi igényektől és az európai szinttől? 2. Mi a kibontakozás útja? Az elsőre viszonylag könnyű válaszolni. A II. világháború végére a visszavonuló német hadsereg tervszerű rombolásai és a harci cselekmények következtében jelentős károkat szenvedett, és teljesen üzemképtelenné vált a hálózat. Budapesten a 128 490 vonalkapacitásból 1946. május 1-re csak 59 660 vonalat lehetett újból üzembe helyezni, míg a többi — kb. 50 százalékot kitevő rész — és a vidéki hálózat újjáépítése csak 1952-re fejeződött be. A fejlődésből mintegy nyolc év kiesett. Köztudomású, hogy az újjáépítés befejezése után a termelőágazatok fejlesztése mellett háttérbe szorult az infrastrukturális szerkezetek fejlesztése. A népgazdaság a Posta részére nem tudta biztosítani beruházási erőforrásaiból azt a 2,0—2,5 százalékos részesedést, amit általában az európai országok e célra fölhasználnak. Ilyen alapon nemcsak hogy nem lehetett behozni a kezdeti nyolcéves hátrányt, hanem legalább 15 évre fokozódott a lemaradás. A távközlés fejlesztésének háttérbe szorítása súlyos következményekkel jár. Általában a távközlésileg közepesen fejlett országok — gazdasági megfontolások alapján — rendkívüli erőfeszítéseket tesznek hálózatuk fejlesztése érdekében. Például 1970 és 1980 között a beszélőhely-sűrűségét Ausztria 18,1-ről 36,6-ra (110 százalék) Görögország 10,0-ről 28,2-re (202 százalék) Spanyolország 12,5-ről 29,4-re (169 százalék) Jugoszlávia 3,1-ről 8,5-re (207 százalék) fokozta, míg Magyarország 7,5-ről csak 11,1-re növelte, vagyis a fejlesztés 52 százalékos volt. A mi évenkénti fejlesztési ütemünk átlagosan 4,5 százalékos. Ezzel szemben Szovjetunióban egyetlen évben — 1979-ben — 7,3 százalékos ütem mellett anynyi beszélőhely létesült, mint amennyit nálunk eddig összesen építettek. A mi 1979. évi 44 000-es növekményünkkel szemben Ausztriában ugyanakkor kereken 200 000 beszélőhely létesült. Ez utóbbi összehasonlítás kissé durva, hiszen az Osztrák Posta jól kiépített és már automatizált hálózattal operál, míg nálunk nehezebbek a körülmények. Arra a kérdésre, hogy milyen lesz a fejlődés, nagyon nehéz válaszolni. Az elfogadott tervek szerint 1995-re kiépül az országos automatizált távbeszélőrendszer, és így ki lehet elégíteni a termeléshez szükséges közületi igényeket. Budapesten áttérnek a hét számjegyre. Ez a munka alig halasztható, mivel a 6 számjegy csak 17x40 000=680 000 számkapacitást nyújt, s ennek is legfeljebb a 90 százaléka használható ki. Ez a módosítás szükséges ahhoz, hogy az építési és üzemeltetési szempontokból optimális 33 központ kiépülhessen, és a szükségmegoldásokat fel lehessen számolni. Ha a lakástelefonoknál sokszorosan nagyobb forgalmat lebonyolító közületek részére kiépült a hálózat, akkor a lakástelefonok számának növelése már viszonylag egyszerűbb probléma. Ezek a helyközi forgalomban a hálózat másodlagos kihasználását eredményezik, mivel viszonylag kis fajlagos forgalmuk az esti órákban és munkaszüneti napokon jelentkezik. Ebben a felfogásban nem beszélhetünk átlagos létesítései költségekről, külön kell választani a kétféle állomásfajta ügyét a létesítési költségek, valamint a gazdasági elvárások szempontjából. Hogy a fokozatosan kiépülő korszerű rendszeren hány beszélőhely fog üzemelni, azt elsősorban műszaki tényezők döntik el. Ha az évezredfordulóra meg akarjuk közelíteni Ausztria jelenlegi szintjét,szükséges, hogy egy-egy nagyobb épület létesítésének átfutási ideje három-négy évre csökkenjen. A hálózatépítési és állomásbekapcsolási teljesítményeket ötszörösükre kell növelni. A pénzügyi megalapozáshoz nagymértékben hozzájárulna, ha rövid időo belül tisztázódnának azok a gazdasági számítási módszerek, melyek alapján meg lehetne állapítani, hogy a hiányos szolgáltatásokból milyen népgazdasági és társadalmi károk származnak, s hogy a jó távközlés milyen haszonnal jár. Ugyanígy meg kell állapítani: milyen feltételek mellett kell és lehet a telefonosítást szolgáló iparban rendszerváltást végrehajtani. Vizsgálni kell, hogy milyen feltételek mellett üzemeltethető a teljes rendszer. Feltehető, hogy azokban az országokban, ahol a hálózatot gyors ütemben fejlesztik, ezek a problémák már rég tisztázódtak. 30