Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Bodri Ferenc: Kincsek — albumok

könyvtárszekrény és stallum, a nyírbátori kóruspad. Jó néhány templomi padsor faragott végei és gyertyatartói, mellettük remekbe formált ládák és szekrénykék, asztalok, mennyezetes ágyak és karosszékek, bölcsőasztalok. Főként a faragások, intarziák érdekesek, másutt a festés kiemelkedő. Egy nagyszebeni, 15. századi ácsolt menyasszonyi láda lapjainak festése szememben akár a Louvre egyik kincsének, Jó János 1364 előtti portréjának szépségével felér. Gyönyörű egy 14. századi vályúláda „naiv" vasalása, a stallumok képzése és faragása. Kár, hogy az album szűken méri a színes képeket, a remekművek megérdemelnék a gazdagabb bemutatást. Az ismeretlen szerzetes vagy jobbágymesterek kezétől származó művek históriája, egy-egy tárgyelemzés akár egy középkori legendárium színes fejezete. A meisseni porcelán (bevallom) korántsem tartozik műtárgykedvenceim közé. Jobban szeretem akár egy fazekasmester, akár a Bauhaus tárgyformáló stílusát. Soha-Báthory-miseruha részlet. Firenzei bársony, magyar munka, 1490 körül, Esztergom, Keresztény Múzeum Kölni mester: Mária-Magdolna. XIII. század, fa, Esztergom, Keresztény Múzeum sem az „anyagi értéket" tartom szem előtt. A meisseni porcelán számomra eddig egy túlfincmult ízlés avítt tárgykultúrája és retrográd hagyományőrzése volt. Akkor inkább Watteau, Fragonard vagy Boucher — vallottam; de ha a történet ott kezdődik, hogy „1701-ben Johann Friedrich Röttger alkimistát elfogatja Erős Ágost", az alkimista pedig feltalálja a vörös kőcserepet, utóbb a keményporcelán összetételét és mázkeverékeit kísérletezi végig, majd G. Höroldt festővel és J. J. Kandier szobrásszal a porcelánfestés színeit és technikáját, a plasztikai figurációt teremti meg, akkor bizony a történet érdekessé nemesült, elragadtatnak az „elfogatás" eredményei. A bonyodalmak megindítják képzeletem, a Bölcsek Kövének hajszáját figyelem a folyamatban, G. C. mester: Szentségtartó. Aranyozott ezüst, ékköves zománcdíszítéssel, 1772. Pannonhalma, Főapátság Kincstár s mindjárt emberibbnek látom a filigrán kupákat, csészéket és csészealjakat. Megbarátkozom még a teáskannákkal és ovális tálakkal, tányérokkal és fedeles vázákkal, akár a parfüm- és cukortartókkal, a porcelán sakk-készletekkel is. Nehezen bár, de eltűnődöm a bájolgó figurák és figurinák fölött, főként mert csupán színes táblákon láthatók. Nem kell óvatosan és állandó katasztrófasokkban kerülgetnem a tárgyakat. Nékám Lívia bevezetője meggyőz és elismerésre kényszerít: ihletett kezű és hányatott sorsú mesterek, angyallal mérkőző alkimisták hitvalló tárgyai ezek. Bár a rózsaajkú párocska sohasem viheti teljességre a csókot, a többit szívesen elképzelem. A kedves és léprecsaló tanulmány az európai kezdetektől tekinti át a porcelán és a meisseni gyár történetét, az egykori formavilág jótékony ihletű (és újabb) mestereit. A megidézett művek az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből valók (ott is a helyük, „értékőrzésük" előttem idegen a családi vagyontárgyak között). Az idegenkedésemet legyőző kötetke a Corvina Kiadó iparművészeti sorozatában jelent meg a régi magyar cégéreket és üvegművészetet, az ékszereket, fajanszokat és zománcokat, az asztalos-, ón- és bronzművességet, a bécsi porcelánt és a modern magyar kerámiát, az avar, majd a hazai betyár- és pásztorművészetet és másokat bemutató könyvek után. Az albumsorozatból remek házimúzeumok keletkezhetnek, és ebben Nékám Lívia életteli könyve kiemelt helyet biztosít a témának. 27