Budapest, 1982. (20. évfolyam)
11. szám november - Boros Judit—Szakolczay Lajos: Lovak, búgócsigák, angyalok
Örök szépség — kavicsban, falevélben Több hetes II. kerületi bolyongásom közben találtam rá egy szabadtéri kiállításra. Mechwart tér — Szabady Veronika kerámiaplasztikái. A zöld uralja a teret, s a szökőkút mögötti pázsiton „kis szökőkutak", megannyi szobor lövelli ki magából a vízsugarat. Rengeteg látogatója van a rendhagyó — éjjel-nappal nyitva tartó — tárlatnak: nyugdíjasok, iskolások, percnyi szusszanásra idetévedt emberek gyönyörködnek a különböző kerámiaformákban. Korsó, női akt, a nap sugaraira napszakonként másként „reagáló" hatalmas női fej. Elszórva a fűben szanaszét — és mégis valaminő rendben. A művész szívesen megmagyarázza, miért is volt szüksége — adni szeretett volna valamit — erre a furcsa tárlatra. — A civilizált embernek nagyon kevés jut az olyan helyekből, ahol meg tud csendesülni. Kedves kis vigasz, a városi zajártalom ellen, amit csináltam. A vízcsobogás mindig ellensúlyozza valamennyire a zajt. Habár az egészet nem tudja elnyelni, pihenteti az elmét, nyugodttá tesz. — Amit láthatunk: szobrok vagy funkcionális tárgyak? — Parkdíszítő elemek, vízjá-Egy kéziratos könyv címlapja tékos csobogók. Kertbe teszem, zöldbe rakom őket. Meggyőződésem, hogy tárgyaim és a vízjátékok ezeket a zsugorított kiserdőket — a beton közé szorult parkokat — olyanná teszik, hogy megnyugvást hoznak a csendesülni, pihenni vágyó embereknek. — Miként készíti „szobrait" ? — A fazekas korong ismerete előtti ősi technikával, azaz „rakva". A rajtuk látható kis homorú nyomok az ujjam nyomai. Hurkákból, „csíkokból", alulról fölfelé haladva készül a tárgy, gyakran heteken, a nagyobbak hónapokon át. 1360 fokon égetem ki őket, a nyers állapotukhoz viszonyítva 10 százalékot zsugorodnak. — És a színezésük? — Tűzben formálódik. A természethez illeszkedő kőszirteket alkalmazok. Nem szeretem, ha tárgyaim — akár színükben, akár formájukban — túlságosan harsányak. — Kinél tanult? — Borsos Miklós volt a mesterem. Szemléletemet; a világ bonyolult dolgaiból befogadni a szépet, egy fárasztó benső folyamat során megérlelni a mondanivalót, s a legegyszerűbb formában kivetíteni — neki köszönhetem. Ő tanított meg látni, alázatra, a természet szeretetére. És csodálni a kavicsot, a falevelet. Kiállításrészlet. — Mondhatni ezekre a kerámiaplasztikákra, hogy művészi módon elkészített „kavicsok'''' ? — Nem. Bár tydnék kavicsot csinálni. E kis szobor-szökőkutakban reggeltől estig zubog a víz. (Volt, aki fölpanaszolta: elázik a pázsit!) Ma még csak kiállítási tárgyak. Végleges helyükre kerülve, amikor rögzítve lesznek, meg lehet majd őket simogatni, érinteni. A vendégkönyv beírásai mindennél többet mondanak: „Igen kellemes, nem várt meglepetésben volt részünk István király napján, amikor is a Mechwart parkban megpillantottuk Szabady Veronika művésznő alkotásait. Mi nem vagyunk műértők, csak minden szépben gyönyörködök, így elragadtatással csodáltuk a laikusnak is oly sokat mondó formagazdagságot, amelyben felleltük az antik vonalakat, a magyaros népművészeti kerámián keresztül a modern, nemes szépségű formákat. Milyen jó lenne, ha ezekből a remekművekből néhány itt maradhatna, gyönyörködtetve és fejlesztve az erre járók ízlését, és egyben talán kulturált magatartásra is kötelezne. Köszönjük a megtiszteltetést, hogy véleményünkre kíváncsi volt, és kívánjuk, hogy még sok ilyen szépséget alkosson. 1982. aug. 20. Dr. Félegyházy Elemérné ny. pedagógus, aki 12 évig itt tanított az Ady üti iskolában." És egy másik: „L. úrral megpihentünk, csobogtunk, gyászunkat — percre — felejtettük. Köszönet érte. 1982. aug. 26. Nagy Gáspár." „A Pindur menjen haza, ne bántsa a Miskát!" Pesthidegkútnak a Hűvösvölgyhöz közelebb eső része idősnek, fiatalnak még mindig Máriaremete. Több mint tíz éve jártam a Mátyás király úton, a 90 éves Dutka Ákos házában. Egy-Szepesvári Sándorné felvételei két éve az utca — nevében is! — őrá, a Holnap egyik alapítójára emlékezik. Igaz, friss az átkeresztelés, s ennek itt-ott nyoma is van: a Dutka Ákos u. 35-tel szemben például a Mátyás király u. 36. számú ház áll. A kettősséget mutatja az utcatáblák némelyike. Dutka Ákos, a remetei remete emlékét kutatom. A jóságos remetei Mikulásét — az óvodások nevezték így —, aki hős korszak tanúja lévén nem volt ugyan a legnagyobbak közt, de mégiscsak kezet foghatott Adyval, Babits Mihállyal, Juhász Gyulával. 1971 nyár végén a szellemileg friss embert csodáltam. Háza szinte múzeum volt: kéziratokkal, könyvekkel, egy-egy márkás képpel: Ferenczyvel, Gulácsyval. Az öreg író akkor már többnyire egész napját az ágyban töltötte. Mivel ritkán nyitották rá az ajtót, kedvenc macskáival beszélgetett. Visszavonultan élt, mintha fényévnyi távolságra lett volna tőle a váradi korszak nyüzsgése: az íróemberek, a színház, a kávéház. Dutka Ákos már akkor egy darabka történelem volt; fáradt, magába húzódó, kissé megbántott és megvert történelem. Elfeledték, leírták. De nem úgy a remeteiek: akkor mindenkinek volt róla egy kedves szava, megbocsátó mosolya. Tíz év múltán milyen kép fogad, őrzik-e a remeteiek a remetelakot vagy a remete emlékét ? Több járókelőt, idősebbet, fiatalabbat, megkérdeztem: tudják-e ki volt Dutka Ákos? A válaszok vegyesek. „Itt élt valamikor, a század végén( ?) nálunk, úgy hallottam, valamiféle művészember volt." „Ki más lehetett volna, mint egy mártír; a neve azért lökte le az utcanévtábláról Mátyás királyt." „Néphős volt, biztosan, néphős, azok után érdeklődnek." „A vontatóvezetőt keresi ?" (Mire azt felelem: Nem, az írót. Elbizonytalanodik): „Ilyet nem ismertem." 3