Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Boros Judit—Szakolczay Lajos: Lovak, búgócsigák, angyalok

Nem ilyen lesújtó a kép, csak a legkirívóbb válaszokat idéztem. Tény viszont: Dutka Ákosra jobbára csak az idősebbek emlékeznek, közülük is azok, akik közel laktak hozzá. Háza, telke — elvadult kert, szabadon növő gyom — már nem a régi. Az új tulajdonos kicsinosította, pihenésre alkalmas villát varázsolt belőle. Hírlik: a tanács megvette volna a házat a bent levő értékekkel együtt, de a könyveket, képeket, szobrokat elsodorta, szanaszét hányta az örökösödési per, maradt a csupasz épület, melyre a hivatal nem tartott igényt. Azon csak töprenghetünk: miért nem? A II., ez a közhiedelem szerint gazdag kerület, gazdagabb lenne egy olyan házzal, mely helyet adhatna a részben kallódó, itt-ott megbúvó, részben csak emlékezésekben fölbukkanó \árgyi és írásos emlékeknek. A Dutka Ákos utca és Arany János utca sarkán álló ház lakói viszont nagyon kedvesen — ribizliborral — fogadnak, mikor elmondom jövetelem célját. Örömük érthető: Samok Pálné — ma már neki is unokái vannak — tizenhárom évig gondozta a magatehetetlen írót. Főzött neki, mosott rá, takarított nála. Szinte el-Szabady Veronika szabadtéri tárlata de hogy Samok Pálné családjától sokat, az bizonyos. Az asszony szinte simogatva veszi elő a szekrényből azt a csöppnyi hagyatékot, melyet az „örökösök" elfeledtek magukkal vinni az író halála után. Pár kézzel írott vers, egykét újságkivágás, levél — mindössze ennyi. Mielőtt jobban belemélyednék az írásokba, a szeretett „író-családtagról" kérdezősködöm. — Milyen ember volt? — Bűbájos, finom lelkű. Utolsó percig önmagánál volt. Még akkor is emlékezett. Leginkább az óvodások jártak hozzá, remetei Mikulás bácsinak nevezték. — Hogyan telt egy-egy napja ? — Általában reggel hét órakor mentem át hozzá, ő már ébren volt. Gyakran köszöntött így: „Erzsike, úgy vártam már, mint egy angyalt!" Megcsináltam a reggelit — szerette a szalonnás tojást, a híg tojást és a felvágottat —, kisegítettem az ágyból, és az asztalhoz ültettem. Ügy képzelje el, vele együtt ültek a cicák is, szép sorban. Mind kaptak tőle valamit. Ebédre általában főzeléket kért, csak úgy félnyersen, darabosan szerette. A cicáknak pedig egy-egy katonát adott. Miska kandúr volt a legkedvesebb macs„A Pindur menjen haza, ne bántsa a Miskát!" Ha hiszi, ha nem, Pindur szégyenkezve elindult hazafelé. Egyszer láttam, hogy Miska a szintén szendergő Ákos bácsi hasán feküdt. „Nem nehéz tartani?" — kérdeztem. Azt felelte: „Azért nem teszem le, mert sajnálom megzavarni az álmát." Egyszer pedig Ákos bácsi a házban levő lépcső alatt feküdt. Mikor megkérdeztem miért csinálja ezt, halkan válaszolta: „Vezekelni akarok." Miért, mi bűnt követett el, ma den jót kívánok neked és szeretteinknek a régi hűséggel: Juhász Gyula. Szeged, 922. április 5." „Laknak itt szegények, proletárok ..." Rengeteg II. kerületi emberrel beszéltem. És nemcsak a Rózsadombon, Pasaréten, hanem a kerület falusiasabb részein is. Ahol az embereket nem mindig veti föl a pénz, ahol még hiányzik egy garas. A kerületnek ezt az arcát Egykor Dutka Ákos háza volt érzékenyülve mondja: „Amíg Ákos bácsinak nem volt tévéje, a férjem ölben hozta át, mint egy gyermeket, hadd nézhesse a műsort." Nem kell különösebben faggatódznom. Családtagról van szó, akinek „az életéről egy regényt lehetne írni". Nem tudni, hogy Dutka Ákos mennyi szeretet kapott közeli-távoli rokonságától, kája, és persze a többit is szerette, név szerint: Zsuzsit, Julit, Cimbát, Cincit, Pindit, Pirit. Ez utóbbi egy vörös tarka macska volt. Beszélgetett velük, hallgattak rá az állatok. Valami különös varázsa volt, hogy értette a nyelvüket. Mikor átvittük a mi macskánkat, és az valami galibát csinált, azonnal rászólt az állatra: sem tudjuk. Művész lévén, Dutka Ákos is az érzékenyebb emberek közé tartozott. Több búcsúlevelet írt. Az egyiket 1945. január 31-én. A „Drága jó Stoller néni... '' kezdetű — Stollerék házában élnek ma Samokék — többek közt a fűnek, fának, embernek tartozó író érzékenységéről is hírt ad: „Hálásan köszönöm minden szomszédnak az én nagy szerencsétlenségemben irántam való jóságát és bocsánatukat kérem, hogy sorsom beteljesülésével kelleihetlen órákat okoztam." Majd ugyanitt: „Az Isten elhagyott, Magda álmomban utánam kiáltott: Miért nem jössz Ákos? — és én megyek. Az Isten áldja meg jóságukat és bocsássanak meg nekem, a szerencsétlen, örvénybe zuhant embernek." Ilyesféle levelek kerültek ki a féltve őrzött paksamétából — az egyik, Zilahy Lajos aláírással, valamely Dutka-könyv átvételéről tudósít —, a legértékesebb pedig Juhász Gyula kezevonását és szellemét őrzi. „Kedves Ákosom, sokat gondolok rád és sokszor emlegetlek szegedi száműzetésemben. (Várad, az volt mégis a mi hazánk igazán!) Nagyon kérlek, hogy lapomat támogasd, szívvel, szóval, ahogy teheted. És írj is a lapba, légy főmunkatárs.. . Minis látni kell, hogy vágyakozva tekinthessünk egy-egy épülő csudapalota láttán a naposabb vidékekre. Egyiknek — újságból tudjuk — az a gondja, hogy 350 négyzetméteres villalakásához nem kapja meg az építési engedélyt, a másiknak meg az, hogy nincs mindenütt szilárd burkolatú járda... stb. S az öregnek, hogy nincs betevő falatja. Zavagyi Lajos, az alig egy hónapja posztján levő új tanácselnök készséggel válaszol az „utca hangja" által föltett kérdésekre. — Szabady Veronika kiállításának látogatói közül többen megkértek, tolmácsoljam kívánságukat: egy-egy térplasztikát szívesen látnának itt a kerületben. — Nagyon szeretem, nekem is tetszik a kiállítás. A megrendezését anyagilag is támogattuk, hiszen fő célunk, hogy fejlődjön az emberek szépérzéke. Sajnos, egyetlen szobrot sem tudunk megvenni, nincsen pénzünk. Amenynyiben valami csoda folytán adódik lehetőség, élni fogunk vele. — Máriaremetén sokan nehezményezik: a Szent István útból miért lett Ördögárok út? Szemérmességböl-e ? Szégyellnünk kell, vagy le kell tagadnunk Szent Istvánt? — őszintén, nem tudom, hogy 4