Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Boros Judit—Szakolczay Lajos: Lovak, búgócsigák, angyalok

BOROS JUDIT—SZAKOLCZAY LAJOS Lovak, búgócsigák, angya lok — Uram, feküdjön háttal a porba, nézzen föl az égre, és ha a szuroksötétben meglát egy villanást, az lesz a II. kerület. Tépett arcú öregember, megállapíthatatlan a kora. Lelógó karok, eres, elnyűtt kezek, tétova lábak. Épp most jön a piac felől, s hiába kérlelem, többet nem akar mondani. Elszokott a páros beszédtől, választ már rég nem vár senkitől. Legalábbis attól nem, aki kérdezi. A motyogása viszont — az ital beszél belőle vagy a düh? — még sokáig hallatszik. Egy vastag kábelt vonszol maga után. Honnan jön, hová megy? Nem tudhatni. — Megint itt vannak, amerre nézek, őket látom. Hernyók, akik a föld alól bújtak ki, hogy mindent fölzabáljanak. Teccik érteni a kanyarodásukat, a Rubis professzor kanyarogtatja így a kígyóját. Kezet fognék én vele, ha akarná, kezet én, de ezekkel... Ijesztő látvány. Már majdnem ordít. Mindezt a sírás és nevetés kiismerhetetlen együttese kíséri. Holt egyedül van ezen a nyár végi kora délelőttön. Csupán a mögötte rakoncátlankodó, ebbe-abba beleakadó „drót" ad néki valami magabiztosságot. Görcsösen markolja, miközben alig-alig halad előre. Az 56-os villamos — páran kitekintenek az ablakán, és megvetően elkapják a fejüket — túl gyors neki. S ha megfelelne is, fölszállhatna-e ily földúlt ábrázattal és az ismeretlen eredetű teherrel? Csak botorkál, erősen ingadozva, már szégyellem magam, hogy megszólítottam. A piac fényes látványából ez maradt: ólomnehéz sírás. A tulajdonosát nem is látom már, csak a hangot. Szoborként dőlne rám, ha nem gyorsítanám lépteimet. Alighanem így vélekedik a PJ... rendszámú gépkocsi gazdája is, egy pillanatra lassít, majd tova robog. Mikorra ér ez az ember az alig száz-kétszáz méterre lévő Budapest Szálló elé, s ha haza nem viszi, hol fogja eldobni terhét? ö, aki ki van szolgáltatva az utca bámulatának, vajon meglátta egyszer is azt a villanást a szuroksötétben ? »» Én, alulírott uszó-mester ezennel bizonyítom..." Leginkább az mond valamit rólunk az utókornak, ami megmarad. A tárgyi és írásos emlékek. A megsárgult fényképek, a kézzel írott, rajzolt térképek, könyvek, naplók. Egy szakadt villamosjegy, a Császár uszoda majd száz év előtti „üzemi" újságja, a művészi és giccses plakátok garmadája, kisvendéglők számolócédulája. Műsorlapok, meghívók, menetrendek. Elég csak egy pillantást vetni valamely levelezőlapra, s máris elém ugrik, amit apáink, nagyapáink láttak. Balázs Antal „Budapest—Hűvösvölgyi" vendéglőjéből — anno 1883 — vidáman tódul ki a nép, s akinek szerencséje van, még szabad fiákerra is lelhet. Vagy: Ganz Ábrahám uram, császári és királyi szállító, budai öntő és gépgyárának nyugodt méltósága: a bévül való lázas munkát csupán a magas kémény füstje jelzi, az üzem előtti tér már-már riasztóan kihalt. Megmerevedett és mégis élő történelem. Volt és van. Egy régi mozzanatból nemsokára ma lesz, s ha jól vigyázzuk az időt, jövőnkre is kihat. Dr. Takáts István, a II. kerületi tanács elnöke nyitotta meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének kiállítását. Saját kerületének történetében bolyongott és mégis a fővároséban, hangsúlyozván: a kerületek értékeit nem szabad egymástól elszakítva vizsgálni. Élet-, szokás- és művelődéskörülményei folytán mindenki több kerületben él. A II. kerületet bemutató kiállítás szervezője és egyik rendezője, Dr. Németh Sándorné a kalauzom. Szinte végigsimogatna minden egyes dokumentumot — lenne is rá mód, hiszen föl-fölnyitjuk az érdekesebb tárlókat —, hogy bizonyíthassa: személyes köze van az itt látottakhoz. — Egy kiállítással sem bajlódtam, kínlódtam annyit, mint ezzel. A mai kerület csupán 30 éves, a régitől topográfiailag jobbára eltér. A történelmi fejlődés helyett így kultúr- (ipar-, kereskedelem- stb.) történetet akartam „adni". A műfajok — könyvek, térképek, aprónyomtatványok, fotók stb. — nem különülnek el egymástól, témák szerint csoportosítottuk őket. Jól láthatók az egységek: fürdőkultúra, hegyvidék-turisztika, kereskedelem, közlekedés, ipar, sport, közélet-mozgalmi élet, kultúra-iskoláztatás stb. Némethné fölhívja a figyelmemet: az itt látható dokumentumok többsége egyedi, ritkaság. Mind a Budapest Gyűjtemény tulajdona. S egyegy kiállítás előkészítésekor — a többi kerület is sorrakerül — a bőség zavarával küszködnek. Öröm hallani szavait. Saját ügyszeretetét vetítette ki, ezzel tette élővé a tárlókat. Eleven, mozgalmas kép alakult így ki, magával ragadja a látogatót. Rögtön észrevenni: régebben a nézőt, vásárlót, szórakozni s üdülni vágyót, egyszóval: az „ügyfelet" meg akarták fogni. Ezért a csalogató plakátok, meghívók, árcédulák stb. szépsége, kellemes artisztikuma. Ma már — ez volna a fejlődés ? — csupán közölni, tudósítani akar minden dokumentum: némelyikük szürke, jellegtelen. Ebben a külső megformálásban is ütközik múlt és jelen. Aki Pesthidegkutat látja, látja az őst, Gercsefalut is. Helyét megmaradt templom jelzi. És ki ne hatódnék meg egy-egy régiségbe kalauzoló dokumentum bűbáján, még ha az (Szabadúszó-levél formájában) a Császár fürdő női uszodájából került is ki. „Én alulírott uszc-mester ezennel bizonyítom, hogy Gottermayer Iluska kisasszony, rövid idő alatt, alaposan kitanult és a próbát sikerrel tette le. Budapest, 1895. év Augusztus hó 30. Somody Károly uszó-mester." A kiállítás ily apróságok közreadásával emberközeli. Avval, hogy a régi és mai gyárak, minisztériumok, kutatóintézetek, kereskedők ügyködése mellett a látszólag semmitlen mozzanatot is közszemlére bocsátja: ezek is mi vagyunk. Számolócédulák, számlák a helytörténeti kiállításról